Tempevölgy 2013. március

Előszó

Részlet a könyvből:
"Kossuth és Széchenyi
A magyar reformkor két kiemelkedő alakjának emlékét ma utcanevek és szobrok őrzik. Noha egyazon reformmozgalom két időszakának és két eltérő elképzelésének képviselői voltak, a köztudatban máig is inkább a közös célhoz vezető eltérő útjuk emléke él, s nem annyira az egymással vitatkozó eszmetársakat, sokkal inkább az ellenfeleket (vagy egyenesen ellenségeket) látják bennük. Holott Széchenyi és Kossuth egyaránt a magyar polgári átalakulás ügyét képviselték, s ha eltérő módon is képzelték el a reformkorban a birodalmon belül független polgári Magyarország megalkotását, mindez nem ok arra, hogy azt képzeljük: a barikád két különböző oldalán álltak. Hiába volt Széchenyi bejáratos Klemens Metternich kancellárhoz, s idegenkedett Kossuthtól: politikai szempontból több köze volt Kossuthhoz, mint Metternichhez.
Kettejük nagy vitája 1841-ben kezdődött, de viszonyuk korábban sem volt fesztelennek mondható. Az ifjú Kossuth nagy tisztelettel tekintett a nemes grófra, ám maga Széchenyi kezdettől fogva idegenkedett Kossuthtól. Amikor 1836 májusában Wesselényi felvetette, hogy Kossuthot fel kellene venni a Kaszinóba, Széchenyi úgy vélte, hogy ezáltal addigi munkája menne vesztendőbe; amikor pedig Kossuth személyesen jelentkezett nála, megkérte őt, hogy álljon el a kívánságától."
Vissza

Fülszöveg

Mit érthetnék mást e név alatt, mint a Balaton vidékét? Melyik tájrésze hazánknak érdemli meg inkább a Tempevölgy nevet? Ahol magasabb szellemek dalolni tanítják a költőt, a nem költőt pedig érezni azt, amit a költő énekelt.
Sok szép tájékát bejártam hazámnak. Voltam az Alföld végtelen rónáin, álltam a székely havasok csúcsain, de mindeniknél jobban megragadott a Balaton-vidék. Az Alföld úgy tetszik nekem, mint édesanya, ki nem sokat piperézi magát gyermeke előtt, nem iparkodik kedvéért szép lenni, de kalácsos mezőinek aranytengerével mutatja, mily híven szereti, milyen jó anyja volt, s míg rezgő délibábjában tündérmeséket mond neki, pacsirta énekben zengi bölcsődalát. Erdély képe viszont úgy tűnt fel előttem, mint egy büszke tündér, ki bámulatra hív, bűvöl és elcsábít. Fenyvesek zúgása titkos szókat beszél, havasok látása a távol után vonz. Valami úgy kényszerít elérhetetlenek után sóhajtani, és egy fájó érzés nehezíti a megváltást. Ah, de a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden ponton új bájait tárja fel. Mentül tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, az egész táj mosolyog! [...]
Ha gazda vagyok, a Tiszamellék rónájának adom az első rangot. Ha politikus vagyok, Erdélybe leszek szerelmes. De mint költő, a Balaton vidékének nyújtom a szépség almáját.
Csak az fáj, hogy nem tudom azt olyan szépnek leírni, mint amilyennek láttam. Vissza