Az ember harcol

Előszó

Részlet a könyvből:
- Hová inalsz, András?
- Urunk már ül. Viszem fövegét; nem jössz?
- Jézusom, majd elkéstem. Sietek magam is.
Két apród rohant végig a kastély folyosón.
Balassa Menyhért nagy úr volt 1501-ben. Birtoka rengeteg, maga erőszakos, önző, nagy szerző. Éppen ítélkezik : akkoriban az ilyen nagy úr vádló, bíró egyszemélyben. Fellebbezni csak az egekhez lehetett, forró imádságban. Ott ül a széleskúti kastély udvarán, nagy fa alatt. Pallosjoga nyomatékául tán, mielőtt megszólal, felteszi fövegét: alattvalójával másként nem beszél. Az őszeleji nap ferdén éri bronzarcát, az enyhe, sárga napsütés rőtté teszi szakállát. Mellette jószágainak ispánja, mögötte íródeákja. Hajdúi hozzák eléje a panaszost, a vádlottat; mire odakerül, úgyis bűnös lesz valamennyiből. Dermedt csend üli meg a tájat; nem mer mukkanni a madár se. Várják a Nagyúr hangját.
Most mégis madár repül melléje; András, a kedvenc apródja. Féltérden nyújtja feléje a föveget, a Nagyúr lágy pillantással simogatja meg a fiút és felteszi a föveget. András már régebbi apród. A kezdő apród még urától messzebb van : nagy kitüntetés, ha személyes dolgait, fegyverét, ruháját viheti. Most Andrással együtt repült Boldizsár ; azért inas, hogy inaljon. Gyors, erős inú. A föveg a Nagyúr fején van, az apródok feszesen állnak uruk háta mögé.
- Jöhetnek! - harsant meg Balassa hangja, mint a riasztó kürtszó. Vissza