Előszó
Részlet a könyvből:
"DECEMBER 16., HÉTFŐ
A hűvös, személytelen kórházi éjszaka a legrosszabb. Olyan nehéz kibírni - olyan iszonyúan hosszú.
Ami nappal fehér, az éjjel fekete lesz - és...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
"DECEMBER 16., HÉTFŐ
A hűvös, személytelen kórházi éjszaka a legrosszabb. Olyan nehéz kibírni - olyan iszonyúan hosszú.
Ami nappal fehér, az éjjel fekete lesz - és fordítva. A kórházi éjszaka olyan, akár egy negatív, ami makacsul rátapad a betegek recehártyájára.
Halk sóhajtások. Álmukban nyugtalanul forgolódó testek neszei.
Felvillan a kék lámpa - az egyik beteg meghúzta a fejénél lógó jelzőzsinórt. Hangtalanul lebben be az éjszakás nővér, hogy megnézze, mi a baj.
Hajnal felé, amikorra már mindnyájan mély álomba merültek végre, felrántják az ajtót, s egy vidám hang kiált rájuk: - Jó reggelt, kislányok, hat óra van.
Az asszonyok durcásan fordulnak meg az ágyban, fölemelik kócos fejüket az agyongyűrt párnáról, rápislantanak a szomszédjukra, majd újra visszabújnak a meleg fészekbe.
Két fiatal, még gyakorlóéves szülésznő jön be. Nagyon figyelmesek: nem gyújtják fel a vakító mennyezetlámpát, csak a kisvillanyokat az ágyak mellett. Egyikük kiosztja a lázmérőket, és vérnyomást mér. A másik azt kérdezi: - Hallgatózhatok egy kicsit? - Azzal óvatosan félrehajtja a takarót, s a sztetoszkóp hűvös fáját ráteszi a hasra, mely még őrzi az álom melegét, fülét a műszerre helyezi, kezét leveszi róla, és hallgatja a magzat halk szívhangját: "bup-bup-bup-bup".
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal