Előszó
Részlet a kötetből:
Kun Erzsébet
A visegrádi várban hangos volt az élet. István király, az első és szent uralkodó után ilyen néven az ötödik, harcra készült rokona, Ottokár cseh király ellen. Akkoriban hozta hírül Gergely vasi ispán, hogy a csehek uralkodója betört Stiriába.
- Biztosan tudod, hogy átlépte határainkat? - kérdezte Gergely ispántól a király.
- Tudom, uram. A cseh vasasok egészen Tárcsáig portyáztak. Jómagam ugrasztottam meg egyik hadnagyukat harminc lovasával együtt, - nézett fölényesen Gergely.
- Még a mai napon el kell indítani a királyné hadait, - emelte fel Egyed tárnokmester a mutatóujját és a királyné felé fordult, aki Pektári Joakim mellett ült a hiuzbőrös kereveten.
A királyné felvetette szép fejét, keményfekete szemét. Szava vágott, mint a szablya:
- Te csak rendelkezz a magad vitézeivel, tárnokmester, én majd tudom, mikor küldjem el az enyéimet..
Egyed comes lesunyította a fejét. Bánta, hogy szólott. Pektári Joakim elmosolyintotta magát.
- Minden épkézláb ember elhagyja az udvart! Ideje, hogy móresre tanítsuk az éhes cseheket. - Szólott a király és felállott, jelezvén, hogy vége a tárgyalásnak. Miklós, gyulafehérvári prépost, a király rokona bátran megszólította a királyt:
- Nem volna jobb, ha követséget menesztünk a cseh királyhoz, keresztény rokonról lévén szó?
Az esztergomi érsek fejbólintással helyeselte a gyulafehérvári prépost tanácsát, de Erzsébet királyné felcsattant.
Vissza