Tégla

Előszó

A Máté Gábor fotóin látható, az elmúlt ötven évből válogatott épületeket a tégla anyaga kapcsolja össze. Ez az építőanyag jellemzi mai építészetünk egyik jelentős vonulatát is, jogosan merül föl tehát a kérdés: miért éppen a tégla játszik ilyen fontos szerepet, hiszen a nyerstégla építés a magyar építészetben soha nem volt olyan meghatározó, mint például Észak-Európában, a Németalföldön, vagy Angliában? Vannak ugyan gyönyörű falusi templomaink a románkorból, de a vakolatlan téglafal, vagy a téglával burkolt felület, azt lehet mondani, csak a 19. század utolsó harmadában jelent meg városainkban és községeinkben, és a vakolatarchitektúrával szemben ekkor sem vált kizárólagossá. Használata bizonyos épülettípusokra korlátozódott, főként olyan, tömegesen ismétlődő hétköznapi feladatokra, melyeket akkor nem tekintettek az építőművészet részének. Ilyenek voltak például a magtár, raktárház, gyárcsarnok, vásárcsarnok, a vasúti építmények, az elemi iskola, a kórház és a börtön. Igaz, a késő historizmus és a szecesszió korában akadt jónéhány kiemelkedő középület is, melyek tervezői a téglaarchitektúra lehetőségeit a legmagasabb művészi szinten használták ki. Ezután azonban e műfaj jellege és jelentősége hirtelen megváltozott. Úgy tűnik, a magyarországi téglaarchitektúrát az 1910-es évektől kezdve valami furcsa idegenség hatja át, amit a kortársak észrevesznek és gyakran szóvá is tesznek. Kézenfekvő lenne ezt az idegenséget külföldi hatásokkal magyarázni, hiszen tagadhatatlan, hogy építészeink a huszadik század folyamán több ízben az angol, a németalföldi, a skandináv, vagy az észak-német építészet befolyása alá kerültek. Mégis, okkal feltételezhetjük, hogy itt nem csak erről van szó. A tégla nálunk az ellenállás eszköze lett: nem csak állítás, hanem egyben valaminek az elutasítása. Vissza