Távol (dedikált példány)

Fülszöveg

Itt, csak úgy tudok meglenni, ha az otthoni kapcsolataim közül minél többet tudok élve tartani, folytatni, erősíteni. A tapasztalataim nem különböznek a mindenkori utazóétól... Tehát ugyanaz a szorongás, a határ, a vámvizsgálat, ez mindig görcsszerű... A betoppanó vámos láttán rögtön csempésznek, kalóznak érzem magam... nem is tudok hirtelen másra gondolni, csak hogy vajon megint mire lehetnek kíváncsiak, mit viszek már megint, amit nem szabad - a fejemben, vagy a táskámban... Szerencsére ez a görcs hamar megszűnik, amint hazaérkeztem, s fölteszi valaki a szokásos, utazásra vonatkozó kérdéseket. Aztán el is felejtődik az egész a következő utazásig. Még nem voltak határátkelési gondjaim, nehézségeim, remélem, mehetek legközelebb is, félelem nélkül... Nekem addig jó, amíg föl merek ülni a vonatra, és megérkezem Marosvásárhelyre...
A tizenévesen fogant barátságaim máig is a legerősebbek. A családomon, rokonaimon túl is ott maradtak a legmélyebb baráti kapcsolataim. Különböző korú és különböző foglalkozású emberek. Nagyon szeretek hazajárni, értük is. Jó köztük lenni, s amikről beszélgetni tudunk, amit újra és újra folytatni tudunk ott, ahol előző alkalommal abbamaradt, mintha csak előtte való nap lett találkoztunk volna, úgy érzem, nem csak nekem fontosak, nem csak engem köt hozzájuk, hanem kölcsönös a kötés. Főleg három-négy éve, hogy ritkulnak a nagy levélváltások, hogy többet el tud mondani az ember, ha szemtől szemben ül a másikkal, vagy éppen a többivel. Fontos lett beszélgetni, ezért is jó, ha gyakran utazhatom (...)
A papírjaimon az áll: magyar állampolgár vagyok. Romániában élve román állampolgár voltam, de magyar anyanyelvű, magyar nemzetiségű... Furcsa mód itt sem érzem egészen pontosnak, ha azt mondom: magyar állampolgár vagyok... Mert szinte kívánom hozzátenni, hogy magyar anyanyelvű, magyar nemzetiségű... Nem is igen tudnám megmondani mitől, miért. Valamiféle kisebbséghez tartozás érzése itt is megmaradt bennem. És nem hiszem, hogy az egyre sokasodó áttelepülő miatt érzem így. Igazán kevés köztük az ismerős, kevéssel van közvetlen kapcsolatom, alig tudok róluk valamit, nem is keresem túlzottan a "kapcsokat"... Sokszor megdöbbenek, ha hallom egy-egy újabb ismerős névről, hogy szintén itt van, vagy már éppen máshol (...) Huszonegy évig máshol, más közegben, közösségben éltem, amit nem tudok "áttenni" ide. S ez az érzés nagyon erősen köt a máshoz, a huszonegy otthon töltött évhez... Ez nem lehet kielégítő válasz egy ilyen kérdésre, azt hiszem, de még mindig nem kötődöm eléggé ehhez az élettérhez. Hogy ehhez a magyar néphez mennyiben tartozom, hogy kilógok egy kicsit az egészből? lehet. A nyelv s a családom mindenképp ideköt, ide is... (1984) Vissza