Előszó
AZON AZ ÉJSZAKÁN kegyetlen hóvihar tombolt az orosz-német határvidéken, a puszta síkságon.
A tomboló fergeteg marékszámra vágja az ember arcába a csípős hópelyheket. Nem lehet kitérni, nem lehet...
Tovább
Előszó
AZON AZ ÉJSZAKÁN kegyetlen hóvihar tombolt az orosz-német határvidéken, a puszta síkságon.
A tomboló fergeteg marékszámra vágja az ember arcába a csípős hópelyheket. Nem lehet kitérni, nem lehet elrejtőzni előle: dühöngve kavarog alul-felül, köröskörül; szinte átkarolja és fehér burokba vonja a bujdosót. A maró fagy a tűzvész lángjánál is forróbban éget.
Amíg az erdő keskeny ösvényén, a sűrű bozót között haladtak - csodálatos volt az út. Az éjjeli lilás hó fagyosan, de puhán csikorgott egymás nyomába lépő lábuk alatt, a fák terebélyes, ágas-bogas koronáján mozdulatlanul feküdt a nehéz, bolyhos zuzmara-takaró. Csak odafent, messze a magasban, a sudár törzsű fenyőfák sötét csúcsai közt zúgott a szél, csak valahol az égbolt alacsony kupoláján túl garázdálkodott a fergeteg.
De mihelyt az erdő szélére értek, majd pedig kijutottak a tágas-mezőre azonnal nekik rontott és úgy kavargott, pörgött a hóvihar, akár a csiga. A vezető megállt. Szakállas arcát hátrafordította. Két bőröndöt cipelt:, egyiket a mellén, másikat a hátán. A vállán átvetett széles szíjjal összekötött útitáskák torz púpoknak rémlettek a sűrűn rájúk tapadó hóréteg alatt. Ez a vastag birkabőrbundás, hóborította báránybőrkucsmás férfi úgy bontakozott ki a hóviharból, mint valami mesebeli, emberfeletti óriás. Tört oroszsággal, szaggatottan, minden egyes szót külön-külön ejtve, teli torokból kiáltotta, hogy túlharsogja a jeges, szél üvöltését:
- Itt határ... Német katona, orosz katona... ahogy én...
Vissza