Tavaszi fagy

Fülszöveg

Részlet a könyvből: Már egy hete hullt a nyúlós, finom pókhlóvonalakban suhogó októberi eső s a külváros vigasztalan háztömbjeit, sikátorait, a Horthy Miklós-ut egyenes, széles vonalát még sivárabbá tette. A kelenföldi állomás ütött-kopott épületei felől nagy felhőkben csapódott le a nehéz mozdonyfüst, a villamosremisz hodályszerű szinjeiből az álmos kapukon lucskos kocsik cammogtak elő, mintha a hetes vizben elázott nagy cserebograk lettek volna s a lomha unkások, amint leguggolva javították a sineket, sokkal szürkébben, elmosódottabbak ködszerűbbek voltak, mint a viztócsákban látszó tükörképezik. Jóformán semmi sem látszott a Gellérthegy vén komor tömegéből sem, csak ugy sejteni lehetett a hegyek vonalait a sűrű esőfátyolon át.
Összehúzódva álltam egy trafikosbódé előtt, régi zöldszínű, térdigéről köpönyegemet összeburkoltam magamon, kopott szemembe huztam s botomra nehezedtem. Itt szoktam villamosra szállni s már annyira megszoktam ezt a külvárosi képet, hogy nem is figyeltem rá. Magam elé bámultam,. Ajkaimat egymásra szorítottam, arckifejezésem bizonyára komor volt, apatikus és keserű. Lábamon szinte széjjelmálott a cipő, a víz beszivárgott rajta s hűvösen, tapadón borzongatta meg hátgerincemet. Egész lényemben összetört, undorodó, fáradt voltam s nem is illettem volna jobban más környezetbe, mint ide a külvárosi háztömbök közé, Kelenföldre, a villamosremisz salakos, tócsás, rideg kapukkal meg-megszakított hodályai előtt szerénykedő trafik elé, ide az esőbe, októberi délután snyúlós sarába, a vigasztalan, alacsony ég alá ... Ferdén álltam s a tükörképem ellenkező irányba hajlott. Vissza