Előszó
Ludas Kata
A reggeli könyörgésnek már vége volt, de a halkuló orgonaszó még ott hömpölygött a napos, poros utcákon. Mert olyan lelkes kántora volt a falunak, hogy orgonaszóval hazáig kísérte azt a...
Tovább
Előszó
Ludas Kata
A reggeli könyörgésnek már vége volt, de a halkuló orgonaszó még ott hömpölygött a napos, poros utcákon. Mert olyan lelkes kántora volt a falunak, hogy orgonaszóval hazáig kísérte azt a néhányszál Öregasszonyt, aki megjelent volt a reggeli áhítaton. Az utolsó akkordok éppen akkor ültek el, mikor Kata asszony betette maga mögött a kis kaput. - Így volt ez mindig pontosan, mintha valami boszorkányság lett volna a dologban. Pedig nem volt semmi boszorkányság, hanem a kántor az ablakon éppen odalátott Katáék utcaajtójához az Isten házából. És megszokta, hogy akkor hajtsa be ő is a korán nagy fekete tábláját, mikor a kátrányos ajtó becsukódik.
Kata pedig, mintha a nap ünnepi kezdetét zárta volna ki a kapuval, tüstént a hétköznapit kezdte:
- A nyűvek a lábadat, azt a kalésztolót! Már megint itt vagy? Te!...
Úgy, ahogy volt. ünnepi szoknyában, felkapott egy elhullott, korhadt tengeriszárt s futott az udvar alsó végére, ahol ott gubbasztott az ól mellett a szomszédék kósza lúdja. Csőrét a hóna alá dugta és bölcsen szuszogott az őszi napon, miután szokása szerint jól belapátolt a malacok eleségéből. Csak fél szemmel pislantott a közeledő asszonyra, aki ugyancsak nevetséges figura volt az imádságos könyvvel, meg a raggyant kukoricaszárral. A vén tengeriszárral annyira hadonászott, hogy az már a levegőben összecsuklott s a libának nem volt mit tartani tőle. Nem is a fegyvere, inkább a szokatlan fekete szoknyája bosszantotta fel. A nyakát hosszan kinyújtotta és már messziről sziszegett.
- Még feleselsz, te szemtelen?! - kiáltott az asszony és feléje sújtott, de a kukoricaszár a legelső bütykénél elvált éppen a feje fölött s a nagyobbik része a saját nyakába hullott...
Vissza