Tatabányai szén- és vízbányászok

Előszó

A bányák bezárásával egyre több olyan szénmedence szűnik meg munkát adni a kétkezi dolgozónak, ahol egykor népgazdasági méretekben dübörgött a termelés. Nagy a veszélye annak, hogy egy hajdan virágzó szakmakultúra feledésbe merül, eltűnnek szellemi, tárgyi emlékei, s ez akkor is elszomorító, ha a bányászat egyéb formái, ágazatai felszálló ágban vannak, s a szén mellett megjelennek más, nem fosszilis energiahordozók is.
Nagy a veszélye - írtam az imént -, de szerencsénkre vannak olyan emberek, szakmabeliek, elhivatottak, akik nem hagyják veszni az emlékeket, s önként vállalt feladatuknak tekintik a bányászhagyományok ápolását, a tradíciók megőrzését, a bányászidentitás életben tartását.
Vannak olyanok, nem kis mértékben a bányászszakszervezet ösztönzésére és segítő támogatásával, akik lobbyznak azért, hogy emléktábla kerüljön egy-egy régi bányaüzemi iroda falára, hogy szobor készüljön a bányász, a bányászat megörökítésére, hogy egy-egy felhagyott vágatszakasz életszerűvé tételével megmaradjon az utókornak a korabeli bányászkodás mementója. Emlékhelyek, emlékszobák, múzeumok. Erős hitű emberek akaratából.
Ha nem tűnt volna ki az eddigiekből: Fehér Jánosról is beszéltem. Arról a bányászról, aki belülről ismeri a bányászemberek életét, saját bőrén tapasztalta meg az összetartozás, az egymásrautaltság és a szolidaritás érzését, a nehéz, embert próbáló munka veszélyeit, s a természet erőivel vívott heroikus küzdelmet, amely végén ott az eredmény: éltető energia az emberiségnek.
Fehér János elkötelezett híve az emlékek megőrzésének, s ehhez a szép feladathoz a fényképezőgépet választotta társul. Úgy érezte, hogy rengeteg fotót kell készítenie az általa oly szeretett bányászéletről, a pajtásairól, a bányáról, amely ma van, de lehet, hogy holnap bezár. És akkor már semmi nem emlékeztet az ottani életre, a mindennapok megpróbáltatásaira, a vágatokra, a frontfejtésre, a TH-ívet cipelő vájárok billegő járására, a robbantás utáni füstre, a szénfalba harapó marótárcsán megcsillanó fényekre, szóval a bányára, a második otthonra.
Jól tette, hogy így döntött. Most az ő képei nyomán idézhetjük fel a Mányi Bányaüzem egykori hétköznapjait, emlékezhetünk együtt - János képi látásának köszönhetően - az ősi szakma modern kori képviselőire, az ottani szénbányászokra. Dokumentálta nekünk a szakmakultúra történetének egy kicsiny darabját. Köszönet érte. Vissza