Tárlat

Előszó

A hely szelleme
Az, aki most éppen csontokat rág. Egyébként pedig lustán elnyúlik a küszöbön, bár nem mindig tudja, tartózkodik-e valaki a küszöbre ültetett házban, érdes nyelvével tisztogatja a talpát, nyalogatja fürtjeit és farkát csóválva boldogan pattan fel, ha ismerős szagú, habár idegen ember lép a kertbe. A hely szelleme általában lusta és álmos, nem szeret csaholni, holott minden betolakodó elijesztése a dolga, csak akkor indul sétára, vagy a szérűskertbe, ellenőrizni a gazdaságot (ha van kivel), egyébként fekszik a napon, egy légytelen és húsgazdag portáról ábrándozik, ahol azonban biztosan az a gazda, aki itt is, valamint a sok kergethető, sárga teniszlabda és a reszketeg macska. Megfigyelhették, hogy az erős formaigényű alkotók rendszerint gyöngék, esendők, bizonytalanok, s alkati vagy szerzett tulajdonságaikat éppen azzal próbálják átalakítani, hogy műveiket szabályok szerint akarják kompakt formájúvá tenni, a belső, gondolati koherenciát megfejelik egy láthatóbb, szabványosan megjelenő, külső koherenciával.
Nem lenne hasznos, ha az individuum tulajdonságait ott keresnénk, ahol nincsenek; most önkorlátozásunktól mégis tekintsünk el: nem leszünk ön-, illetve közveszélyesek, tudjuk, mert megtapasztalhattuk, hogy szavakból csak szavak születnek. A hely szelleme, véljük, az a sűrűsödési pont, ahová összegyűlik a hely - vonzó és taszító - ereje, amely aztán elrendezi a környezetét, és éppen azt az űrt rendezi be, amelyből már kiszippantotta, önmaga részévé tette az anyagot. A hely szelleme meglehetősen ambivalens tulajdonságokkal bír, azért, mert semmiképpen nem részese neki élő emberi lény, hanem legfeljebb annyi lehet benne emberi, amennyi egy - vagy több - halott után maradhat. Vissza