Gyermekirodalomra vezérlő kalauz

Előszó

A könyv címe talán világossá teszi: az író nem tankönyvet kíván az asztalra helyezni, hanem vezetőt, irányítót abban a labirintusban, melyet gyermek- és ifjúsági irodalomnak nevezhetünk. Labirintus, mert meglehetősen kusza már maga a fogalom is: mi a gyermekirodalom? Az ifjúsági talán valamivel világosabb, hiszen egyetlen lépés választja el a "felnőtt" irodalomtól. A tíz év körüli olvasó - ha kedve van rá - bele-belekóstol az igazi irodalomba, s ezzel máris belebukik a gyermekirodalom történetének írója saját csapdájába, mert bár a gyermekirodalmat az irodalom részének tekinti, most mégis különbséget tesz témája és az "igazi" irodalom között. Mentegetőzni kénytelen mind az olvasók, mind a gyermekirodalom művelői előtt és nevében, de ilyen mentegetőzés olvasható Isaac Bashevis Singer Történetének gyerekeknek (Stories for Children, magyar címe kiegészítve a csábítónak vélt A félelmetes fogadóval) előszavában is: "Sohasem hittem, hogy tudnék gyermekeknek írni. Az volt a téves meggyőződésem, hogy aki gyermekeknek ír, nem is igazi író... Igaz, gyermekkoromban olvastam németül a Grimm testvérek meséit, meg Hans Christian Andersen történeteinek fordítását - és szerettem őket... És a fejemben mégsem fordult meg a gondolat, hogy gyermekeknek írjak. Csakhogy a szerkesztő gyakran többet tud az íróról, mint maga az író. Az én szerkesztőm... szentül hitte, hogy tudok gyerekeknek írni, s mondhattam akármit, nem tudtam megrendíteni ebbéli hitében." (Borbás Mária fordítása.)
Singer vallomása mesekönyve elején, "A szerző megjegyzése" fölöttébb tanulságos és elgondolkodtató. A gyermekkönyvek egy része valóban olyan, mintha nem író írta volna. Másik része (Aiszóposztól Swiften, Dickensen át - átírásokban - Mark Twainig, vagy Weöres Sándorig, aki a Rongyszőnyeg és a Magyar etűdök darabjait ritmusgyakorlatoknak tekintette - úgy írt, hogy eszébe sem jutott: gyermekkönyv lesz belőle. Mark Twain kifejezetten tiltakozott ez ellen a Tom Sawyer kalandjai után, ugyanakkor Molnár Ferenc leplezetlenül megvallotta: ifjúságát kívánta felidézni A Pál utcai fiúkban. A gyermekirodalom tekintélyes része valójában kitűnő újságírók tollából származik a XIX. század dereka óta, így a Micimackó is. Ők voltak azok, akikben valamivel több irodalom igény buzgott, mint másokban, s az írói kitörés irányát ebben látták (?). A második világháború után a vasfüggöny mögött (innen) csodálatosan gazdag gyermekirodalom született a párt-ideológia eluralkodása, az osztályharcos szemlélet, s nem utolsósorban mindannak elutasítása miatt, ami nem fért bele a szocialista realizmus, a kínosan precíz (és hazug) valóságábrázolás szerepkörébe (Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, vagy Mándy Iván, akik - ellentmondás - éppen a mese ürügyén a kor valóságáról adtak látleletet, mert amit nem mondhattak el felnőtt olvasóiknak, elmondták a gyerekeknek). Utólag ezért hálásak lehetünk a művészeti, így az irodalmi élet diktátorainak (de azért ne kívánjuk őket vissza!). Vissza