Előszó
A kötet bevezetés a latin metrikába. Elkülönítetten tárgyalja a prozódiát és metrikát, az előbbi szabályainak ismerete ugyanis mindenképpen szükséges a verstani jelenségek megértéséhez. Az olvasó jórészt a hagyományos fogalmakkal fog találkozni, minthogy ezek erősen beleivódtak a köztudatba és igen hosszú múltra tekinthetnek vissza. Az újabb nyelvészeti és verstani kutatások több régóta használt fogalom jogosultságát megkérdőjelezik (pl. a hosszú és rövid szótag hagyományos egymáshoz viszonyított meghatározása, a versláb, a verssor verslábakra való osztása, az ictus, arsis, thesis). E helyt ajánlom mindenki figyelmébe Szepes Erika - Szerdahelyi István: Verstan (Budapest 1980) c. munkáját, ahol a szerzők tételesen kitérnek a problematikus fogalmakra és meghatározásokra, továbbá szövegen belüli szakirodalom-utalásokkal a különböző nézeteket is ismertetik, illetve konfrontálódnak velük. Úgy gondolom, a régi és az új felfogás közti ellentmondásokat bizonyos fokig kiküszöbölheti, vagy legalábbis magyarázni tudja, ha a metrikával való foglalkozás során elkülönítjük a szabályrendszert (amely leíró, nem pedig normatív), a megvalósult verset (verssort, strófát, teljes verset) és az előadást. Nevezzük ezt a szabály, a vers és az előadás szintjének. (Utóbbi alatt nem az iskolai vagy iskolás skandálást értem.)
A szabályszinten a leírásra való törekvés során és annak megkönnyítésére alakultak ki a különböző fogalmak, jelent meg az a törekvés, hogy a legkisebb egységig lebontva s az egységek egymáshoz való viszonyában határozzuk meg a verstani jelenségeket. Az előadás szintjén nyilván nem érvényes az, hogy egy hosszú egység két rövidnek felel meg, továbbá, hogy a rövid és hosszú egységek - amit a szabályszint feltételez - időbeli tartama állandó lenne. Az előadás szintjén nem különülnek el a verslábak, ellenben hallhatóvá válik egy bizonyos ritmikus periodizáció, illetve ritmikus lejtés, amelyet a szabálysíkon született fogalmak segítségével mint jambikus, trochaikus, daktilikus stb. lejtést határozunk meg. A vers síkján igen leegyszerűsítve, az alkotáslélektani mozzanatokat figyelmen kívül hagyva, a vers létrejöttekor a szabályszint játszik nagyobb szerepet, a vers és a közönség viszonyában pedig az előadói szint a domináns. Az antik versmértékekben jártas olvasó-hallgató viszont éppen deskriptív ismeretei révén olvasás és hallás útján is fel tudja ismerni a hallott-olvasott vers formáját, de esztétikai élvezetet bizonyára nem ez szerez neki, hanem az emilyen vagy amolyan lejtésű (érzelmeket is indukáló) ritmusegységek észlelése. A nem iskolás olvasási szinten nem ügyelünk az ictusra, annál inkább a természetes szóhangsúlyra és a tartalom és mondatszerkezet szempontjából is indokolt caesurákra, valamint a szótagok rövidségének és hosszúságának érzékeltetésére.
Vissza