Taposómalom

Fülszöveg

A fiatal szlovák író méltán keltett feltűnést első könyvével, a Magánélettel. Nem csupán a hazai kritikusok figyeltek fel hangjára, konvenciómentes, meglepő látásmódjára, hanem a külföld is. A magyar olvasóknak a második könyvén keresztül nyílik alkalmuk megismerni ezt az érdekes írói egyéniséget, aki ebben a művében ugyanazt a témát reflektorozza négy-öt oldalról. A fénysugár azonban, amit az élet árnyékos oldalán levőkre irányoz, egyben röntgensugár is: mélyre hatol, a csontig, a velőig látjuk az elesettek, a gyöngék, a testi-lelki nyomorékok magányát. Izgató ez a kirándulás az ismeretlen tájakra, mint amilyen izgató volt a múlt század regényolvasójának, mikor Dosztojevszkijt követte nyomon, hogy felfedezze az akkori kor emberének problémáit, lelkének rejtelmeit. S bár a lényeg nem változik, az írói eszközök mások, Johanides hangja szuggesztív, kénytelenek vagyunk odafigyelni azokra a látszólag jelentéktelen momentumokra, amelyek az önállóaknak tetsző jelenetek összefüggéseit világossá teszik.
A könyvnek magyar címe: Taposómalom.
Úgy érezzük, ez fejezi ki leghűségesebben az író mondanivalóját, állásfoglalását, aki minden rokonszenvével, a szó minden mozgósító erejével azoknak a táborához csatlakozik, akik az élet örökös taposómalmában a körülmények vagy egyéni adottságaik folytán elestek, alulmaradtak. A főhős, aki nem tud élni, de meghalni sem, a vonzerejét önmagának kétségbeesetten bizonyítgató nyomorék fiatalasszony, a vénség napjait egymással megosztó, mégis a feloldhatatlan magány hideglelésében vergődő testvérpár, a vidám, könnyed, de szíve mélyén reménytelenségtől megkeseredett álmokat őrző masamódlány és a többiek is mind, mind olyan emberek, akiknek kontúrjait Johanides kitörölhetetlenül emlékezetünkbe vési. Vissza