Tanu 1934. február

Előszó

Részlet a könyvből:

GÖRÖGÖK VAGY A HALOTT HAGYOMÁNY

Európa megölte múltját, olvasom egy francia katolikus író könyvében. Sirassuk, amennyit tetszik, Hellász isteneit s az egész klasszikus multat, a profán keresztény művelődés óriás teste, melyből világrajövet minden európai tápláló nedvet kapott, ma élettelennek látszik. Akik annyit kaptak tőle, úgy érzik nem kapnak többé semmit. Ami testvérivé tette számukra a természetet s otthonossá a mindenséget, egyszerre távolivá vált; csodálatra és tiszteletre méltó, de merev, mint minden, ami már nincs. íme az ifjúság nagy riadalmának az oka. Ugy járkál saját emberségében, mint egy múzeumban, üvegszekrényekben látja a szívét. Túl sok a remekmű. Meglepő-e, hogy mindent szét akar törni?
Az ember hajlandó a vallásos izgatót keresni ebben a nekrológban. A görög-latin műveltségből szerinte annyi él, amennyit a katolikus egyház felszívott; az egyház ó és újvilág Noé bárkája lett s ha Noé meg is siratja a világot, nagy elégtétel, hogy csak az maradt meg belőle, amit ő bárkájába bevett. Csakhogy nemcsak az egyház rajongója érzi halottnak a hagyományt. Emlékszünk Ortegának a Goethe-évfordulóra írt tanulmányára; neki is némák, ezekben a hajótörött években a klasszikusok, még olvassuk őket, de ők már nem szólnak hozzánk; a lélek őszerinte is meztelen.
Én nem tudom az európai hagyománynak ezt a halotti beszédét elfogadni. Ugy érzem, fél igazságot mond ki. A lélek csakugyan meztelen. A kultúrát tevő előítéleteknek és „előérzések"-nek az a szövete, melyből egy Goethe sosem vetkezett ki, melyet Nietzsche haragosan szaggatott magáról; játszva feslik le rólunk. Első szellemi élményeinkkel úgy húzgáltuk le magunkról a tizenkilencedik századot (mulatva, hogy milyen nagy darab válik le egyszerre), mint vörhenyes gyerek a bőrét. Az az érzékekbe ivódott műveltség, mely az ízlés-teremtő társadalmi osztályok életmódjából fakad s arra hat vissza, a legalacsonyabb szinten demokratizálódott. Az örökölt kulturforma felmorzsolódott, de ez a felmorzsolódás furcsa ellentétben áll a század friss erőkészletével, test és lélek felpezsdült vitalitásával. A mezítelen lélek, nyomorában is, friss és rugalmas. A házat, melyben él, megveti, de telve vakmerő kalandkedvvel. Olyan, mint az ifjú, aki vándorbotot vesz kezébe, mert megunta a kushadást, kimegy a dombra s szétnéz, hogy merre is a világ. Ennek az ifjúnak nincs kötött útlevele, amelyet kövessen, vagy amely ellen föllázadjon. Vissza