Tanítónő voltam Erdélyben

Fülszöveg

Emlékezni, felidézni az elsüllyedt évek történéseit, soha nem tartozott a könnyebbnek nevezhető műfajok közé, bár vannak, akik úgy hiszik-vélik, hogy a bejárt, bebarangolt úton nem téveszthet irányt az önmagát tapasztalatokból építő-gazdagító lélek, és végigbarangolni azoknak az éveknek a sorsformáló eseményeit, melyek meghatározó szerepet kaptak az elme, a jellem formálásában, hasonlatos a kincskereséshez.
Mit tehet, a jelen esetben Oláh Ilona, ebben a kincskereső nagy vállalkozásban, milyen emlékeket szólítson vissza tanúnak a tegnapokból, kiket idézzen meg, kiket bírjon szóra úgy, hogy az olvasó hallani vélje szavaikat, okos tanácsaikat, kiket írjon láthatóvá úgy, hogy elhiggyük az írónak: él, épít, helyes irányba tájol még ma is a gondolatuk, és élnek, eleven színekben ragyogva, azoknak a tájaknak az emlékei is, melyek színes pillangószárnyakat bontottak a gyermekkor napfénnyel teleszórt ege alá, és melyek szebbnél-szebb cselekvésre hangolták, ihlették a szerzőt, ekképpen jelölve meg azt, hogy mi lenne a tehetséggel áldott alkotó számára, minden időkben, a feladat. Mert mi végre is lennénk a világon, hallani vélem sorai mögül kimondatlanul a sokunkat foglalkoztató nagy kérdést? A választ Oláh Ilona megfogalmazza: nem csupán azért, hogy otthon legyünk valahol benne, hanem azért, hogy kitakart lélekkel vallhassuk: nemcsak önmagunknak vagyunk egy életre adósai; adósai vagyunk a szülőföldnek, az útnak indító, útra bátorító szüleinknek, az időben már régen hátramaradt, nyelvünket féltve dajkálgató jó elődeinknek, és azoknak a barátoknak, ismerősöknek, akik megajándékoztak egy-egy melegebb szóval, bátorító tanáccsal.
Oláh Ilona ezt az adósságot törleszti önéletrajzi regényében, és teszi ezt úgy, hogy egyetlen mába szólított emléke se tehessen hamis tanúvallomást, mert csak a legszebb élmények maradhatnak meg a holnapoknak, és azok szépíthetik felejthetetlenné szüleink, rokonaink, ismerőseink, barátaink arcvonásait. Vissza