Előszó
Részlet a könyvből:
A Bivalyos-ügy évek hosszú során át foglalkoztatta Borát. 1964-ben aztán arra a belátásra jutott, hogy addig nem is lesz nyugta tőle, amíg a végére nem jár.
Bivalyossal 1946-ban ismerkedett meg. Az ukázt, hogy meg kell jelennie nála, a szerkesztőségi titkár közölte vele. Tudta, hogy egy magafajta, fiatal - alig huszonnégy éves - újságírónak csak baja származhat abból, ha egy „nagyfejes" maga elé rendeli.
Amikor belépett, Bivalyos az íróasztala mellett állott, és kezében a telefonkagylóval valamilyen utasítást adott valakinek. Kemény, tárgyilagos hangja kíméletlen emberre vallott. Pedig hatalmas, erőtől duzzadó alakja, mélyen barázdált, széles arca és élénk fényű, kék szeme elpusztíthatatlan életkedvet, átfogó értelmet és - el kellett ismernie - sok meleg emberi érzést sejtetett.
Amint letette a kagylót, barátságosan hunyorgott, és egy bátorító mozdulattal megbiztatta, hogy mozduljon már el az ajtóból.
Aztán kezet fogtak. Leültette. Cigarettát tett eléje, maga is rágyújtott, kifújta a füstöt, tűnődött egy pillanatig, majd elnevette magát:
- Attól tartok, maga túl nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy ide kérettem. Egész jó írásokat látok magától. Meg akartam ismerni... Ha nincs kifogása ellene!
Bora nem mert hinni a fülének. Hát így is lehet? Elmosolyodott:
- Köszönöm szépen... - mondta csöndesen.
Bivalyos szívott egyet a cigarettájából, majd amúgy mellékesen, mintha csak akkor jutott volna eszébe, megkérdezte:
- Kije volt magának az eurotransos, Bora?
Erre egy hang hisztérikusan felsikoltott benne: „Vagy úgy? Szóval, most kezdődik?"
Vissza