Tanárszem, diáksziv...

Előszó

KINYITOM A NAPLÓMAT ...
Még diákkoromban olvastam Münchausen báró különös eseményei között a postakocsi történetét. Télvíz idején, fagyos országúton szalad a postakocsi. A postás teletüdővel fújja a kürtöt, fázik a keze, a kürtből hang nem jön, mert mind belefagy. Mikor a postás melegedni és étkezni betér egy hajlékba, leakasztja válláról a hangszert, leteszi az asztalra, erre a postakürt megszólal, a szoba melege felolvasztja a fagyot és az emberek csodálkoznak a zengő, tiszta hangon.
A tanári pályámon, az ifjúság között a katedrán, a szerzetescellában, a cserkésztáborban és a szószéken vagy a szülői házban mindig úgy éreztem magamat, mintha a jó Isten póstakürtje lennék.
Most itt, a csendes zalai plébánián egyszerre megszólalt a postakürt. Elbeszél apró meglátásokat, elzeng egyszerű történeteket, egy csomó szépséget és melegséget. Egyszerűen, őszintén és természetesen. A latin azt mondaná róluk: nugae, mihaszna csekélységek. Igaz is. Semmi különös, sehol semmi rendkívüliség, egy sem kitalált képzelettermék, mindegyik mozzanat életízű, mindegyik élményen rajta a friss értesültség harmata.
A póstakürt már nincs a diákok között és akik belelehelték ezt a sokhangú, százféle melódiát a kürtbe, már nem ülnek az iskola padjaiban. Egyedül ők lesznek, akik talán csodálkoznak, hogy mennyi élményt hordtam tanári éveimben magambafagyva.
Ahány összegyűjtött pillanatkép, ahány felszedett pirinkó mozaik a diákéletből, annyi hang a póstakürtben. Vissza