Tammúz

Előszó

Részlet a könyvből:

Hajnalodott. Az Eufrátesz alsó folyása mentén, Mezopotámia véghetetlen rónaságában egy fáradt lovas poroszkált apró, kosorrú lován a város felé. Akkád harczos volt a szuméri törzsből, meg lehetett ismerni hegyes, gombaalakú kucsmájáról, szőrével kifelé fordított rövid bőrködmenéről, s a szoknyabőségű, ezerránczos ruhadarabról, amely két szárban takarta a lábát. Rövidnyelü kelevézét maga mellett huzta a földön s arról, hogy inogva, bókolva ült a lovon, látni lehetett, hogy alszik.
Amint lova odaért az Eufrátesz egyik nagy kanyarulatában lévő kaptatóhoz, amelyen keresztül el lehetett jutni a város száz érczkapuinak egyikéhez, hirtelen megállt; az okos állat magában, vezető kéz nélkül nem mert nekivágni a víznek. A lovas erre felriadt s kidörgölve szeméből az álmot, körültekintett, hogy hol van. Vagy két kőhajításnyira előtte feküdt a város, a szürkülő ég rideg, józan világosságában, lomhán, ragyogás nélkül. Kétszáz sing magas égetett téglafala, amely nemcsak magát a fővárost, hanem elővárosait is rabul őrizte, mint valami végeláthatatlan vörösesszürke csík hózúdott el a várost körösztülszelő folyam két partjától nyugotnak, keletnek. A harczos éppen a Su-ánna külváros kapujával volt szemben, megismerte a helyet a Eud-ulla templomáról, amelynek tornya, az Edádi-csegál, a Bőség Befogadója, most mintha behunyta volna a szemét: zománczos cserépteteje, amely a napfényben szivárványosan, gyöngyházszinekben ragyogott, most szürke volt, mint az ég, a föld és a levegő. Vissza