A legényfa kivirágzik

Előszó

Tamási Áron az élő magyar elbeszélő irodalom egyik legnagyobb alakja. Valami csodálatos levegő árad széjjel írásaiból. Az észnek és a bűbájnak misztikus keveréke minden novellája. Édesek és zamatosak, mint az érett gyümölcs. A székelynép világát nála mesteribben senki sem tudja rajzolni. Úgy tűnik sokszor elibénk, mint egy játékos kisdiák, mint egy furfangos góbé, mókás bohém, aki két kézzel szórja maga körül az ízes tréfákat és élceket. Ő a mesebeli kiskirály, akinek az egyik szeme sír, a másik pedig nevet. A székely világnak az ősi emlékkincsei, drága hagyománya végigkísérte egész életén és ha szépet és maradandót akar alkotni, akkor ezekhez az emlékekhez tér vissza. Egész írói életútját teleszórta ennek az ősi székely mesevilágnak az emlékeivel. De nemcsak egyedül jár, mint egy bolyongó királyfi az elszórt kincsek között, hanem minden olvasóját magával viszi a csodás és virágos meseútra. Képzeletüket elbűvöli a meseszép birodalom, sokszor már fárasztja is a sok virág az olvasót, valahogy mégsem fárad belé, mert a virágok között való járás mindenkor szép és művészi élvezet. Ezért bátran mondhatjuk: Tamási költészete egy magasabbrendű művészetnek áll a szolgálatában. Sokszor észfelettiről ír, mégis úgy mondja el a legcsodálatosabb dolgokat, hogy azt a legképzettebb elmétől kezdve, a legegyügyűbb gyermekig mindenki megérti. Ha az ember néha egy-egy mondatához nyúl, ragyogó látások ragadják magával, úgy érzi, hogy valami megfoghatatlant ragadott meg két kezével. Vissza