Előszó
Bharata Muni, a szanszkrit dramaturgiáról szóló legrégebbi és leghitelesebb értekezés, a Natya-sastra szerzője művének elején elmondja, hogy a színművészet akkor keletkezett, amikor a félistenek a...
Tovább
Előszó
Bharata Muni, a szanszkrit dramaturgiáról szóló legrégebbi és leghitelesebb értekezés, a Natya-sastra szerzője művének elején elmondja, hogy a színművészet akkor keletkezett, amikor a félistenek a következő kérdéssel fordultak Brahmahoz, a teremtőhöz: „Szeretnénk valamit, ami szórakoztat, valamit, amit egyszerre nézhetünk és hallgathatunk is." Válaszképpen Brahma megteremtette a drámát, és hamarosan kiderült, a félistenek többet kaptak annál, mint amit kértek. Hogy megmagyarázza, mit is alkotott, Brahma így szólt: „A dráma a tanítások valóságos tárháza lesz majd a világ számára."
A nagy irodalmi hagyományokban a színmű, vizuális, zenei, elbeszélői és költői eszközei révén, az esztétikum különösen gazdag forrása. A szanszkrit irodalmi tradíció elvárja, hogy a dráma az élvezet mindezen eszközeit harmonikus egységben mutassa be, s amint azt Brahma elmagyarázta, arra is szolgál, hogy egyúttal a tanítás eszköze is legyen az egész emberiség számára. A hagyomány művelt bölcsei jól tudták, hogy a szanszkrit színdarab elsődleges célja a szórakoztatás, de azt sem felejtették el, hogy egyetlen színpadi mű sem elégítheti ki egy érzékeny és kellően kifinomult ízlésű nézőközönség esztétikai igényeit, ha nem idomul annak eszményeihez. Ugyanakkor a színműben egyedülállóan élvezetes - következésképp különlegesen hatásos - didaktikai eszközt is láttak, hiszen az egyszerre szórakoztat és tanít.
Természetesen léteznek más műfajú művek is, amelyek szintén tanító célzattal születtek, s e célt látszólag közvetlenebb módon valósítják meg. A műfajok közötti különbségekről a leghíresebb értekezést Abhinavagupta, a Natya-sastrához írt egyik nagy hatású magyarázat szerzője hagyta ránk. A hiteles szentírások, mondja, közvetlenül és nyíltan tanítanak bennünket, akár egy tanítómester: egyértelmű utasításokat adnak. A hagyományőrző történelmi művek úgy oktatnak, ahogy egy figyelmes barát: mások múltban elkövetett cselekedeteinek és azok gyümölcseinek példáját tárják elénk. A legkifinomultabb alkotások azonban a legellenállhatatlanabb módon okítanak minket: úgy, mint a kedves, aki oly sok élvezetet nyújt nekünk, hogy közben alig vesszük észre a tettei mögött rejlő nevelő szándékot.
Vissza