Találkozás a különitménynél egy moszkvai ismerőssel

Előszó

Különítményben voltunk. A harcok már befejeződtek, az irtásnak is a végén tartottunk és napról-napra vártuk a törzsből a parancsot, hogy visszavonuljunk az erődbe. Ágyusüteg hadosztályunk a gyors folyású Mecsik-pataknál végződő meredek hegygerinc lejtőjén állt és az volt a feladata, hogy az előtte elterülő síkságot tüz alatt tartsa. E festői síkságon, lőtávolon kívül, néha, különösen estefelé, békés lovas hegyilakó csoportok tűntek fel helyenként és kíváncsian nézegették az orosz tábort. Az este derűs volt, csendes és friss, mint a decemberi esték a Kaukázusban általában; a nap lenyugodott a meredek hegynyulvány mögött balfelől és rózsaszínű sugarakat lóvéit a hegyen elszórt sátrakra, a mozgó katonákra és a két ágyunkra, amelyek mintegy kinyújtott nyakkal, mozdulatlanul süppedtek tőlünk két lépésnyire a földsáncba. A gyalogsági fedezet, amely egy dombon balra helyezkedett el, élesen kirajzolódott a napnyugta tiszta fényében, fegyverguláival, őrszemével, katonáival és máglyája füstjével. Jobbra és balra, a domboldalon, a kitaposott fekete földön sátorok fehérlettek, a sátorok mögött pedig egy platánerdő csupasz törzsei feketéitek, amelyben szünet nélkül csengtek a fejszék, ropogtak a máglyák és mennydörögve estek le a kidöntött fák. A világoskék, fagyos égbe mindenfelé kékes füst tekergőzött. A sátrak mellett és a patak körüli lapályban itatásról visszatérő kozákok, dragonyosok és tüzérek vonultak el kapálózó és horkoló lovaikkal. Fagyni kezdett; minden hang különös élességgel hallatszott és a tiszta, ritka levegőben messze lehetett látni előre a síkságon. Vissza