A török-magyar bajviadalok

Előszó

Az idők változása az ember gondolkozását is más formára üti. Amin egykoron az emberiség színejava lelkesedett, ma hidegen hagy mindenkit. Újságra vágy mindenki; új eszme, új irány után kapdos az író és az olvasó egyaránt. A kutató elme sem pihen. A mult ítéletét megváltoztatja; a régi nézetet és fölfogást halomra dönti, s új irányt, új fölfogást vet a régi helyébe. S mikor imigyen mondhatatlan vesződéssel előre törtet, nem érzi s nem nézi, átka vagy gyümölcse lészen-e fáradságos munkájának. Nem gondol vele, hogy árnyék után kapdos, mikor a fényre nézhetne; hogy salakot emel föl, mikor gyöngyöt halászhatna.
Mindezt a történetírás terén is erősen érezzük. A forrongás és az átalakulás itt is tart, s habot és zűrzavart támaszt. A hősök legendás küzdelme, az egyének kiválósága, egyesek megkapó önfeláldozása s az önzés szűk körén felülemelkedő eszményisége lassan-lassan kiszorul évkönyveinkből. S helyét a tömeg anyagi küzdelme s gazdasági érdeke foglalja el.
Vajon a változás, a forrongás e korában érdemes-e a régi magyarság lovagias szellemének, személyes vitézségének s eszményi önfeláldozásának megmohosodott emlékeit megbolygatnunk? Talán igen! Vannak ugyanis ideális küzdelmek, a mik hatásukat az emberiség jobb részére sohasem veszíthetik el. És ilyenek a magyar végbeliek küzdelmei a törökkel. Mi úgy találjuk, hogy a XVI. században a végbeliek élete a nemzet élete, a végbeliek harcza a nemzet harcza volt. A rejtélyes erőt, mely az országot a legsúlyosabb időben fenntartotta, a jóért lángolni, a nemesért áldozni megtanította: a végbeli életben kell keresnünk. Vissza