Előszó
Az önkormányzatok tulajdonának rendezése 1991-ben vette kezdetét. Az ez évi XXXIII. törvény alapján kerültek az önkormányzat tulajdonába a volt tanácsi alapítású közüzemek - IKV és VGV - kezelésében álló lakóépületek, a bennük levő állami bérlakásokkal és állami tulajdonú nem lakás céljára szolgáló helyiségekkel együtt.
A tulajdonos önkormányzatok 1992-ben jutottak el addig, hogy a vagyonukkal való gazdálkodást - alaposan átgondolva, megtervezve - megkezdhessék.
A vagyontömeg hasznosítása nem történhet a korábbi évekre jellemző ad hoc szabályozásokkal, a kizárásos alapon tiltott vagy lehetőséget adó elidegenítéssel (pl. város egyes területeinek lehatárolása, vagy a műszaki jellemzők meghatározása stb.), hanem csak jól átgondolt, hosszútávú stratégia kidolgozásával. A korábbi éveket jellemző kockázat- és felelősségvállalás nélküli tanácsi gazdálkodást fel kell váltania a célszerű vagyonhasznosítási törekvéseknek, melynek első lépéseként a lakáspolitikai célokat kell tisztázni és rögzíteni.
Az önkormányzatok többségében bizonyos szempontból - és ez többnyire a műszaki állapot - már megfogalmazódtak a lakásvagyonnal való gondolkodás elvei, de e témakörben olyan elveket is tisztázniuk kell, mely a döntéshozókat - nem egy esetben feladatukat nehezítve - több irányba orientálhatja.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy:
- piaci (bevételi) és szociális tényezők optimumát kell megtalálni;
- egyszeri vagy folyamatos bevételi forrás (gazdaságossága vagy nagysága) felől kell dönteni;
- az ingatlanárak - állandó és többnyire mind nagyobb értékű - várható emelkedése miatt mely ingatlant vagy ingatlancsoportot, mikor célszerű értékesíteni (belvárosi lakótömbök - lakótelepek);
- az általánosan rossz - országos adatok szerint 42-43 százalékos értékcsökkenésű - műszaki állapotok mellett nagy lehet az ösztönző hatás az azonnali értékesítésre, nem törődve a hosszabbtávú lehetőségekkel (pl. magas telekárú telkeken levő leromlott műszaki állapotú lakások elidegenítése vagy költségeinek felvállalása egy időre).
Vissza