Tahin Gyula

Előszó

Tahin Gyula visszahúzódó, csöndes ember, így még azt is kevesen tudják róla, hogy a komor külső mögött józan, derűs lélek lakik. Életrajza szűkszavú, életműve sokszínű. Szélárnyékban él. A zsivajt, a nyüzsgést messze elkerüli. A csélcsap szeszélyt, a felületességet nem szíveli. Ha fotografál, tudatos, határozott, a minőség rovására engedményeket nem tesz, a félmegoldásokat elveti. Egyénisége lenyomata leginkább természetfotográfiáiban található. Évtizedes szokása ugyanis, hogy időről időre elhagyja a zajos fővárost, ahol él, és a viszonylag háborítatlan vidéken (ha még talál ilyent) fényképez. Művei tárgyát újból és újból a természet kínálta látványban keresi és fedezi fel. Általánosan talán igaz, amit Simon Schama ír, hogy „a tájkép a lélek tükre", ám Tahin Gyula esetében ez csak féligazság, munkái ugyanis nem tekinthetők egyszerű tájképeknek, nála másról, többről van szó. Tájszemlélete eltér a szokványostól, mert életszerű. Tudja, hogy a háborítatlan összhang illúzió. A derűs egész helyett a rideg részleteket tárja fel. A napsütötte, madárfüttyös napok helyett a zord pillanatokat, melyek számára lényegesebbek, többet árulnak el az életről, az élhetésről, a túlélésről. A kötetben található, húsz év terméséből válogatott fényképek a természetből veszik a példát, ám ha közvetve is, de az emberi életről szólnak. Az elviselhetetlen elviselésére mutatnak megoldást, és arra, hogy a szép pillanatoknak ára van. Elég végignézni az 1964 és 1994 között készült műveket, hogy megérezzük: nem az időtlen szépséget áhító, pillanatnyi könnyű hevület szülte őket, hanem a természet néha drámai mozzanatainak bensőséges átélése. Különös megfigyelni, hogy némely, a természetben fölfedezett látványelem milyen szorosan fogva tartja, hányszor ismétlődik Tahin fényképein, hányszor fogalmazza újra a látványt. Vissza