Szűzanya a véres havon

Fülszöveg

A kanyarban eltűnt Szavva Pojtekkal. A Gyermek Anyja az olvadozó szánúton feküdt, és mialatt az irhavontató elcsendesedő suhogását hallgatta, végighúzta kezét az arcán, hogy szárazra törölje. Oktondi kicsinye elment az ismeretlen messzeségbe. Elszakadt tőle az utolsó vére. Pontosabban ő szakította el magától. Útnak indította talán az élet, talán a halál felé... De a halál gondolata olyan fájdalmasan és hirtelen hasított a szívébe, hogy az egész behavazott térségen messzezengett a kiáltása, térdre állt, és futni próbált fiacskája után, hogy megállítsa, s visszahozta őt. De rögtön fel is bukott.
Ekkor keresztbe feküdt az úton, egyik oldaláról a másikra fordult, akár egy fatörzs, kisfia és a kutya után haladtában a göröngyök jeges élei összehorzsolták az arcát meg a kezét... Ott vergődött jégkérgen, de nem érzett fájdalmat...
Mozdulatlanul feküdt. Úgy rémlett neki, hogy könnyei felmelegítik a havat, és lassan szétfolynak az Ülő Anyának, Föld Anyácskának a vállán... Szavva fiacskájáért imádkozott....
Aztán tudatának mélyéből felbukkant a Szűzanya. Mellében a vörösök golyójával, vérezve. Ő fogta fel azt a golyót, amelyet a Gyermekek Anyjának szántak. Így mentette meg a ház asszonyát az idő előtti haláltól. Az asszony anyai nagyanyáira gondolva megkérdezte a Szűzanyát:
- Hogyan tovább?
A válasz rövid volt.
- Élni kell.
Mozogni kell. Előre, haza, az emberekhez. Számára a mozgás - maga az élet. Haladni kell, mászni. Apránként, jajjal-bajjal, amennyire engedi. A választ az is jelezte, hogy a Szűzanya, bár megsebesítették, mint ez ideig megőrizte csodatevő erejét.
Az asszony újból mászni kezdett. Mászott és mászott. Aztán megállt, kifújta magát, a hátára fordult. Kebeléből előhúzott egy bőrdarabkát a szarvasszán ülését borító takaróból, fogaival letépett a széléről egy kis darabot és rágni kezdte... Ha elfogy a bőr üléstakaró, meg lehet enni a fák kérgét, a nyír- meg fűzfarügyeket. Végszükség esetén a fiatal fenyők tűlevelét is megeheted, mint a süketfajd... Vissza