Szülőföldek, határok, dialógusok (dedikált példány)

Fülszöveg

A mi vajdasági magyar helyzetünk skizofrén volta abban nyilvánult meg, hogy több kultúrának a határmezsgyéjén éltünk. A magyarhoz a nyelv kötött bennünket, a jugoszláv, szerb, horvát, szlovén, bosnyák, macedón és egyéb kisebbségi (ruszin, román, szlovák) kultúrákhoz pedig a valóság. (Fenyvesi Ottó)
Ha belülről indul egy szöveg, aztán a saját szabályszerűségei mentén alakul, nem is tud, ha "akarna" sem tudna nem-hasonlóan szerveződni. Az egészet éppen azért csinálom, azért írok, hogy ez a "belső" újra meg újra "kívülre" kerülhessen. (Kukorelly Endre)
A balkáni presszura módszertanát igen relatív módon kell értelmezni, ugyanis úgy gondolom, minden próbálkozás ellenére, nem létezett az, amit közös balkáni kulturális térnek, vagyis jugoszláv kulturális térnek nevezhetnénk. Ez politikai konstrukció, egy államalakulat, amely több egységből tevődött össze, ami végül különböző országokra hullott szét, melyeket egykor ugyanaz a határ fogott össze. (Branko Cegec)
Én folyton keresem azokat a módokat, hogyna tegyem a befejeződés, elmúlás elleni harcokat mind élőbbé, vitálisabbá. megkísérlem összebékíteni a dolgokat, történéseket, szellemi kapcsolatformákat, melyeket valójában nem lehet összebékíteni, egybeszervezni, ez a kettősség lehet a kulcs a költészetemhez. (Miroslav Micanovic)
Gyerekkoromban a folyóban, a Tiszában, a virágzásban éltem, része voltam, egyike a miriád kérésznek (a kisebbségi író: kérész), ám azóta, szanaszét kóvályogva a világban, óceánok vagy semmi kis, ahogy Rilke mondja, részvétlen tavak, Vértavak partján gubbasztva, csak vadászom a virágzás napjait, pillanatát, legtöbbször lekésem, elkések, néha az újságból értesülök: virágzott, elvirágzott a Tisza. Tényleg poétikus valami ez, költőiségem gyökere a kérésszel fúródik az agyagos iszapba. (Tolnai Ottó)
Kóborlásaim és vándorlásaim történetének nagy ellenmondása, hogy majdnem egy életen át kozmopolitizmussal és européerséggel, gyökértelenséggel vádoltak, miközben évtizedeken át alig tettem ki a lábam Újvidékről, ahova 1956-ban kerültem a 35 kilométerre eső, a Ferenc József csatorna partján elterülő északi kisközségből, Szenttamásról. (Végel László)
A nyelv az egyetlen, amellyel szabadon rendelkezünk. Szerencsétlenségünkre, nem teljesen kifogástalan, nem annyira tökéletes, mint a csend, azonban nincs más sanszunk. Oly módon kell megnyilatkoznunk, hogy mások megértsenek bennünket, beszélnünk kell még akkor is, ha látjuk, teljesen félreértenek minket. Számomra az írás a megértés és a félreértés finom egyensúlyának folyamatos kutatását jelenti. (David Albahari)
Nem tudom, hogy melyik, hogy hol a haza. Nekem is gyakorlatilag az lenne a haza, ugye, ahol születtem, a szülőhaza, mint egység azonban már nem létezik. Magyarországra pediglen, az ún. anyaországba, soha nem tudom elfelejteni, így lehet megfogalmazni, úgy jöttem, hogy emigráltam ide. Emigrálni viszont bizonyos kényszerítő körülmények közt szokás, nyomás alatt végzik az emberek. (Balázs Attila)
Kezdjük hátulról, vannak különböző alkatú költők, s én olyan alkatú költő vagyok, aki ha megfeszül se tudja magát eltüntetni teljes mértékben a szövegből. Tettem én erre már kísérleteket, ám úgy van bevésve az én versanyagaimba a személyiségem, hogy semmilyen mosószerrel vagy tisztítószerrel, semmivel sem lehet kitakarítani azokból. (Zalán Tibor)
A posztmodern egy nagyon fontos, talán a legfontosabb stratégiát vezette be, az ún. neotradíció stratégiáját. Eszerint az, ami most történik, egyformán releváns a tudományos, de nemcsak a kritikai jellegű, hanem a történeti érdekeltségű tudományos alapállás számára is. Én pedig kihasználtam azt, ami a szerzői, költői szenzibilitásom lényegét képezi, azt, hogy ez az anyag tükrözze tudományos érdeklődésemet. (Goran Rem)
Egyetlen dolog érdekel, amikor írok: nem akarom ismételni önmagam. Ha nem vagyok képes arra, hogy a szövegben a nyelv, amit megteremtek, elmozdulást jelentsen az előzőekhez képest, akkor nem írok. Persze a legnagyobb küzdelem a szöveg nyelvének a megteremtése, aztán az ismétlés észrevétele atomcsapás. Oda-vissza ható, gyötrő műveletek sora. (Lovas Ildikó)
Nem csak sírni tudunk örömünkben, de nevetni is keserűségünkben. Az irónia persze nem csak látás-, hanem beszédmód is, ami leghatásosabban éppen a történetmondás révén érvényesül, mert a történet az a váz, amelyre ki lehet feszíteni az éppen asszociálandó eszmét, hangulatot. Ami a költészetben a metafora, az számomra a prózában a történet: eszköz, egyúttal az univerzális nyelv, hiszen nincs olyan kor, kultúra, nép, mely ne értené meg a másik történetét. (Hász Róbert)
Amit mi írókként, költőkként csinálunk, valószínűleg nem más, mint amit a valósághoz való visszatérésnek definiálhatnánk. Hagyjuk a tradíciókat, engedjük a hagyományokat annak, amik voltaképpen lenni akarnak: lehetséges inspirációnak, válaszokat kiváltónak, hatást, ellenhatást provokálónak, ha viszont az élet bizonyos rétegei, szeletei kizárólag a múlthoz kötődnek, hadd maradjanak a szokott helyükön. (Andrej E. Skubic)
Az igazság nem eleme a költészetnek. Nem is tart igényt arra, hogy elfoglalja ezt az igazságteret. Egy hazugságfajtáról van szó. E vád íve Platóntól a modernitásig feszül. A költészet látszat, textus, játék, egy másik vagy sajátos nyelvi valóság, hermafrodita kísértet... és nem merülhet ki az igazságban. Az igazság kérdéseivel kapcsolatos óvatosság - és itt arra az igazságra gondolok, amely azonosságként lép fel, olyan, mint egy keret, mint egy kötelező érvényű alapító erő, amely elnyomja az élet hajlíthatatlan és átláthatatlan aspektusait. (Jovan Zivlak) Vissza