Született Moldovában

Előszó

Kökörcsinkékre meszelt, zsindelyfedeles házacskák guggoltak az erdei dűlő két oldalán. Néhol három, négyház is kapaszkodott egymásba, mint az összeragasztott, toldott fecskefészkek. Máshol gyérült a házak sűrűsége s csak futamodásnyi távolságra következett egyik kajlatetejű épület a másik után. A domb felé még jobban ritkultak a házak, a dombon túl pedig már csak kilométernyi messzeségben szakította meg egy-egy kalyiba a végtelennek tetsző legelőt. A hegyről völgybe dülingéző hosszú utcát falunak becézte a közigazgatás. A moldovánok csak úgy mondták maguk között: Ungureni.
Ungurenibe nem vezetett vasút. Fellegszakadások idején patakmederré váló útján csodátláttatni sem pöfögött gumikerekű, motoros szerkezet. Nem volt rendes kocsiútja sem. Koromzsíros, sűrű sarában szomorú szemű bivalyok vonszolták a farönkszállító tengelyeket.
A falu határában folyt a Moldova folyó. Fecsegő habjai fölött korhadt vízimalmok őrölték a fonnyadt kukoricát s az unalommá enyhült bánatot. Kattogó vízimalmok egyhangúsága, irtatlan szálfarengeteg riasztó csendje, sikoltó fejszecsattogás az irtott tetőn s hegyormokon épült, kőből rakott várklastromok nyomasztó fensége lebegett a falu fölött. Csendben lapult a kékeslilás színű falu Moldova ölében. Mint egy csokor viharvert vadkökörcsin az útilapuk alatt.
Ungurenit júniusi zivatar paskolta végig. Az északi havasok mögül néhány tintafelhő rontott alá, orvul, váratlanul, minden előzetes hadüzenet nélkül. Rávetette magát a falura, ölelte, fojtogatta s a heves ostrom után egyetlen sártengerré vált a csatatér. Az utcán patakként folyt a sár. Vissza