Előszó
Kedves Testvéreim!
Múlhatatlan szeretettel és mély megilletődéssel köszöntöm a zalaegerszegi református gyülekezet templomának ötvenéves "születésnapját".
Szemem még őrzi a ma már többnyire nem élő alapítók és építők kedves arcvonásait, az országos gyűjtőutak izgalmát újra átélem. Fülembe zsibonganak a félszáz évvel ezelőtti építkezés harsány hangjai, és szívem hűségesen őrzi a gondoskodást, amivel papját és családját a gyülekezet mindig megtisztelte.
Mi emberek mindnyájan mulandóak vagyunk, jövünk és elmegyünk. A földi élet átmenetében azonban művek maradnak utánunk: tárgyak, városok, események, családok, közösségek. És templom.
Így történik ez az egerszegi reformátusok gyülekezeti közösségében is. Lételemmé vált az igehirdetés, és választott pásztorrá lettek az igehirdetők. Ezért épülhetett a legnehezebb háborús években a gyönyörű templom, és sokasodhattak hívei akkor is, amikor égni kezdett a világ.
A mostani években az erkölcseiben és építő erejében szétzilált ország népe hitének megerősítésében kezdi el gyógyulását szomorú történelmi betegségéből. Előjön a sötétségből. A templomok ilyen időkben különös jelentőséget kapnak. Világítaniuk kell, mint a karcsú gyertyáknak, és méltóbb utakat jelölni meg Istenhez, egymáshoz és önmagunkhoz. Természetes, hogy ebben a meg-megújuló menetelésben új pásztorok és új nyájak hirdetik a teremtés folyamatosságát és az Isteni örökkévalóságot. Köszönet a régieknek, hogy teremtettek, s az újaknak, hogy megtartanak és életükbe beletervezik a holnaputáni is.
Építész vagyok, a ház nekem a teljesség szimbóluma. Az Isten háza, a templom pedig a szimbólumok teljessége, mert
"A ház és az ember feltételezik egymást.
Az Isten háza és az Isten kapcsolata ennél sokkal kézenfekvőbb, ám jóval titokzatosabb.
A templomépítők a templomépítésben magasan meghaladják eredendő képességeiket.
A templom falaiba a történelem véglegesen beleírja nemcsak folyamatos önmagát, hanem minden ember mikrotörténelmét is..."
Vissza