Előszó
Dosztojevszkij életrajzát ma már mindenki ismeri: 1821-ben született: 1849-ben politikai okokból halálra ítélték, azután a cár megkegyelmezett neki és kegyelemből száműzte Szibériába. Dosztojevszkij az omszki fegyházban töltött négy évet, azután 1854-től 1859-ig mint közlegény a szibériai 7. számú gyalogezredben, Szemipalatinszkban szolgált; az ötvenes évek vége felé lassan visszanyerte elvesztett jogait, rangját, nemességét és azt a reménységét, hogy hamarosan kiszabadul rabságából. Helyzete javulásával együtt járt hangulatjavulása; akkor írta meg a "Nagybácsi álmát", egy kacagtató elbeszélést, amelynek egyes jelenetei oly mulatságosak, hogy az, aki ismeri Raszkolnyikov-ot, a "Tökéletlen"-t (Idiot), méltán csodálkozik rajta, hogy fakadhattak ugyanabból a lélekből az ellenállhatatlanul magával ragadó komikumnak és az ijesztő mélységbe taszító emberi kétségbeesésnek oly különböző jelenetei. Ekkor írta a Sztjepancsikovo falvát, amelyben egy pár igen mulatságos alakot mutat be. A regény egyik főalakja, Foma, a szemtelenség élő megtestesülése. Az embernek folyton viszket a tenyere, hogy jól elagyabugyálja; a nyugalmazott ezredes, a megtestesült, lágy, akarat nélküli orosz nemes típusa, aki csupa szív, csupa nemes jóakarat mindenki iránt, szinte a valószínűtlenségig jó, akiben nincsen semmi önzés és semmi számítás. (...) Dosztojevszkij kellemes pillanataiban nagyon jóízűen meg tudja kacagtatni olvasóit; regényalakjai gyakran kerülnek olyan komikus helyzetbe, hogy minden különösebb részvét nélkül kénytelenek vagyunk kacagni rajtuk: a fiatalember első látogatása alkalmával megbotlik az ajtóban és nyargalást penderül be a szoba közepére, - egy másik fiatalember, egy tiszt, ajánlólevelet visz egy úricsaládhoz. Beszélgetnek vele s megkérdik tőle: van-e birtoka? Ez dicsekedni kezd, fölbontják a levelet és kiderül, hogy egy árva kopeke sincs; a szegény címzetes tanácsnokot, akinek az a mestersége, hogy letisztázza a fogalmazványokat, kihallgatásra viszik a "kegyelmes úr" elé, mert egy sort kihagyott tisztázás közben és miközben ott álldogál, remegve a kegyelmes úr haragja előtt, lepattanik ruhájáról egy igen fontos gomb, mire hirtelen hasravágódik és négykézláb csúszva próbálja megkeresni az elgurult gombot; egy katona találkozik egy bajtársával a színházban; beszélgetés közben egyszerre csak megkérdi: te, ki az a pocsék hölgy ott, nézd! - az? az a feleségem; - egy más alkalommal "ő nagyméltósága" kissé pityókásan beállít egy nagyon szegény alárendeltje lakodalmára és ott rettenetesen berúg, úgy hogy másnap a fiatal pár számára elkészített ágyban ébred föl; a paralitikus öreg úr elfelejti, hogy vőlegény és nagy társaság előtt kompromittálja menyasszonyát stb., stb., csupa kényelmetlen, kínos és komikus helyzet, de mindig természetes, az előzményekből folyó és az előzményekkel szerves kapcsolatban lévő jelenetek. Dosztojevszkij nem csinálja, nem faragja történeteit, ő a nyers, való élete írja mindig, minden szépítés, túlzás és hazugság nélkül. Nem eszményíti alakjait, nem emeli a levegőbe, úgy írja meg, ahogy az életben meglátta őket. Nem szereti a grófokat, hercegeket, akiket nem ismer, legfeljebb csak látásból, az uccáról. A kisembereket, a szegény diákokat, csinovnikokat, rabokat közelről ismeri, ezek a küzködő, tépelődő és fájdalomban vergődő alakok az ő emberei. A szegény ember szerepeltetése a "negyvenes évek" iránya, visszahatás a "harmincas évek" irányára, a Puskin-iskolára, amelyet Pjipin "ideális-romantikus" iránynak nevezett el. Az összekötő kapocs, az átmenet a két irányzat között Gogolj, aki még a Puskin-iskolában nevelkedett, Puskintól kapta a "Revizor" és "Holt lelkek" témáit és aki a "Buljba Tarasz"-ban még ideális-romantikus, a "Köpönyeg"-ben pedig már megadja az irányt az orosz naturalista regénynek.
Vissza