Fülszöveg
Valamely írásmű jelentőségét - írja Paul Valéry - az fémjelzi, hogy a nyelvnek milyen mélységét tárja fel. Nem szavak, nevek - írja Kemény Katalin. E két mondat egyértelmű, mert amióta csak költészet, mit keres a szavak megszállottja a költő? - semmi egyebet, mint az ősszót, a teremtő megszólítást, a nevet. Nem az emberi örvénytörténet múltba süllyesztett, sem a képzelt jövőben felhangzó, beszéddé koptatott neveket, hanem az örök jelenben felnyíló logoszt. Valóban, az írás eredendő és végső értelme felfedni a nevezhetetlen Nevét, akinek minden név neve. Mind a név. Ám hogyan feloldani kettős létünk paradoxonát: valamint minden teremtmény részese a Teremtőnek, de egyik sem Ő, ugyanúgy valamennyi név a névtelen hasonlata, de egyik sem a Név, csupán tükör, és töredék, káprázó változás, nagyvilág: májá: Máját azonban az önmagát sokszorozó természet, a szüntelenül szülő és betöltetlen éhségében süntelenül az örök névre várakozót Magna Maternek hívjuk, mert a "teremtmény nevet kíván, hogy...
Tovább
Fülszöveg
Valamely írásmű jelentőségét - írja Paul Valéry - az fémjelzi, hogy a nyelvnek milyen mélységét tárja fel. Nem szavak, nevek - írja Kemény Katalin. E két mondat egyértelmű, mert amióta csak költészet, mit keres a szavak megszállottja a költő? - semmi egyebet, mint az ősszót, a teremtő megszólítást, a nevet. Nem az emberi örvénytörténet múltba süllyesztett, sem a képzelt jövőben felhangzó, beszéddé koptatott neveket, hanem az örök jelenben felnyíló logoszt. Valóban, az írás eredendő és végső értelme felfedni a nevezhetetlen Nevét, akinek minden név neve. Mind a név. Ám hogyan feloldani kettős létünk paradoxonát: valamint minden teremtmény részese a Teremtőnek, de egyik sem Ő, ugyanúgy valamennyi név a névtelen hasonlata, de egyik sem a Név, csupán tükör, és töredék, káprázó változás, nagyvilág: májá: Máját azonban az önmagát sokszorozó természet, a szüntelenül szülő és betöltetlen éhségében süntelenül az örök névre várakozót Magna Maternek hívjuk, mert a "teremtmény nevet kíván, hogy éljen, nevet, hogy levethesse, hogy legyen."
Ha igaz a tapasztalat, hogy az alkotó ember létélménye egyetlen alapmotívumban sűrűsödik, s annak kibontása azonos életfeladatával, úgy Kemény Katalinnak már korai epikájában a Nagy Folyó képében beteljesítő névre sóvár Magna Materrel találkozunk. Akár a Labdajátékra, akár a... de a Sivatagra, vagy más írásra gondolunk, a dráma valamennyiben a szülőanya és a Nevet hozó, a Nevet megtestesítő Fiú között és érte játszódik.
És a műfajok sorában hol a helye a Sztélnek? Legyen írás vagy ének, festett kép vagy faragott márvány, egyaránt emlékoszlop. Vertikális út. Épül változásaiban kápráztató töredék neveink köveiből, épül a ránk tapadó álnevek lépteiből egészen az utolsó fokig, ahol felhangzik valódi nevünk, a végső szólítás. A végső, amely nem különbözik az elsőtől. Emlékoszlop, emberi nyelvünk legmélyebb és legmagasabb rétegének találkozása a láthatatlan csúcsban, ahol a Névtelen a neveket magába öleli.
A Sztélé Nagyanyámnak beszámoló egy név változásairól, változásaiban megvalósulásáról, megvalósulásában a minden névtől megszabadulásról.
Vissza