Szotyory László

Előszó

Tisztelt Művészbarátok!
Különleges alkalomból köszöntöm Önöket, a Ferencvárosi Művelődési Központ és a Pincegaléria nevében. Nekünk, ferencvárosiaknak az a szerencse jutott, hogy Szotyory László festőművész barátom különleges és eddig soha nem látott képekkel lepett meg bennünket, rajongókat és érdeklődőket. Teljesen egyedi és ritka élmény részesei lehetünk, Szotyory új művészi periódusának jóvoltából.
Miért? Kérdhetik joggal. Képek és képek. Ragyognak, felüdítenek és gyönyörködtetnek. Ez a dolguk. Mi meg itt vagyunk és nézzük őket, ez a dolgunk. Minden szükséges és elégséges feltétel adott tehát. De valahogy még sincs minden rendben, valahogy mégsem ilyen egyszerű ez. Ezek a képek itt egy különleges alkotói periódus és életszakasz termései. Szotyory megújulását és színeit, egyedi tájait látjuk, víziószerűen, hol szimpla kettős látással, hol az elmozduló optika homályosságával, talán fáziseltolódással, időmúlással, ki tudja.
Antonioni Nagyítás című klasszikussá vált filmje jut eszembe: a részletek meglepetéseiről, árulkodásáról, a pici, aprócska felfedezésekről, amik akár az egész kép értelmét is megváltoztathatják. De ezek a képek külön-külön, és egyenként is jelenthetik a belső utak és a fizikailag bejárható utak végtelenségét. Egy idegen tájat, vagy kisváros utcáit, felderítését, ahol elindulunk az egyik utcán, de a másik is érdekes, elindulunk azon is, elkalandozunk, visszatalálunk ugyanoda, de közben lement a nap, vagy a tér másik felére érkeztünk meg. Lehetőségek és újabb lehetőségek. Egész életünkben ennek a dilemmának vagyunk kitéve. Számtalan megoldás lehetséges. Major Tamás azt tanította színészeinek, hogy ne nyugodjanak bele egy megtalált változatba, hiszen minden megoldás csak végtelen mínusz egy. S ha már a színháznál tartunk: Szotyory László képei teátrálisak, a szó valódi értelmében, fellelhetők rajtuk a pompa, a sejtetett gazdagság foszlányai, a méltóság, egy remekül bevilágított díszlet, káprázatos színekkel, s hisszük is meg nem is a csodát, de mindenképpen lenyűgöz minket. Szeretnénk ezeken a tájakon bolyongani hiszen ide csak a képzelet vihet el minket, vagy a művészet. Nem titok, hogy Szotyory és jómagam is rajongói és tisztelői vagyunk El Kazovszkijnak, akinek a gondolatai, a festő küzdelméről, a témáról, a hatásról és kölcsönhatásról Szotyory képein is fellelhetőek. Ha a festészet dialógus, ahogy Kazovszkij nevezi, akkor a festő gondol valamit a műről és elkezdi azt, a már formálódó kép pedig válaszol, amit megint az eredeti szándékkal és a már elkészült részlettel, gesztussal kell arányosítani, összevetni. A kép válaszol, s a jó képeken a válasz szinte ismeretlen. A mű teljes elkészülte után. Így vagyok én is ezekkel a válaszokkal, Szotyory képeivel magamra maradva. E képek eltöprengők, nincs bennük lárma és forgatag. Csend van és nyugalom. Legfeljebb borult az ég. Nincsenek emberek. Nincs fájdalom és zűrzavar. Ez a belső világra tartozik. Szotyory visszacsempészte a tájat és a színeket a borzalmakra és tömegkatasztrófákra hangolt hétköznapokba. Megnyugtat bennünket, kitekinthetünk egy-egy terasz korlátja mögé, ahol lehet a tenger, lehet park, homok, sivatag lehet az elmúlás. Nem tudjuk. Ez a furcsa, borzongással vegyes magunkra maradás a lehetőség ezekben a képekben, hogy megálljunk és keressük a magunk válaszait.
A Kortárs Magyar Művészeti Lexikon szerint a művész jelenleg tárgyiasabb stílusban alkot. Magam nem nagyon tudom értelmezni ezt a mondatrészletet, hadd legyek szubjektívebb. Engem mindig magával ragadtak Szotyory különleges autói, perspektívái, horizontjai, ciprusainak különleges színei az ő általa használt zöldeket szinte nem is látni máshol, de nemcsak a tárgyak és színek mélysége felkavaró, hanem az a rengeteg titok, például, amiket az a kevés lány vagy fiú arc rejt, amiket Szotyory festett, s mikben a szexualitás furcsa kettőssége, különleges játékai az itt, ma kiállított képek kettősségét idézik. Szotyory László érett, gazdag szín- és formavilágot tár elénk, összefoglalva eddigi munkásságát, a kertek, ciprusok, utak, szökőkutak, fák, parkok motívumai hozzánk jönnek, s ismerősként üdvözölnek minket. Ezeken a furcsa tájakon is otthon vagyunk. Remélem Szotyory László is ilyen otthonra talált itt, nálunk a Ferencvárosban, a befogadók szívében.
Befejezésül egy Márai-idézettel szeretném megköszönni a katalógust azoknak, akik segítették annak létrejöttét.
A művészetről, mint végzetről.
Mert a tehetség kevés. Az értelem is kevés. A műveltség is kevés ahhoz, hogy valaki művész legyen. Mindehhez végzet kell, melyet nem lehet félreérteni, s melyet semmifele emberi erő vagy szándék nem tud megmásítani. Minden műfajban sok a tehetséges ember, akik szerencsés pillanatokban, tehetségük, elmélyülésük, komolyságuk erőfeszítésével végül is hasznosat, néha ritkát és gyönyörűt alkotnak. Így áll össze műnek a világirodalom vagy a festészet, a zene egésze. De a művész, az igazi, nem „tévedhet" semmiféle pályára, s nincs olyan történelmi vagy helyzeti erő, mely eltéríthetné feladatától: nem lehet más. csak író vagy festő, vagy zenész. Aki így művész, annak végzete van. Ez a legtöbb. (Márai Sándor: Füveskönyv 167) Vissza