Szotyory László

Előszó

Zavarban vagyunk: Szotyory László piktúrája a kortárs magyar festészet tendenciáinak, áramlatainak diagramja szerint nem osztályozható, nem illeszthető a rendszerbe - csupán az tűnik biztos kiindulópontnak, hogy nem a nonfiguratív, hanem a figuratív skálán kell keresgélnünk a helyét. Tehát az tudható, hogy nem geometrikus, nem informel, nem lírai absztrakt és nem konceptuális ez a festészet, de azt teljes bizonyossággal megjelölni nehéz, hogy mi is valójában: expresszív, esetleg lírai realista árnyaltságú, vagy talán ezoterikus meghatározottságú kifejezés? Vagy próbáljunk új kategóriákat eszkábálni a post előtag erőteljes bevonásával, netalántán határozzuk meg titokzatos természetelvű festői megjelenítés gyanánt, vagy újromantikus gesztusok rögzítéseiként?
Zavarunkat, paradoxonokba ütköző tanácstalanságunkat valószínűleg az, illetve az is indukálja, hogy Szotyory László képeinek tárgya rendszerint roppant egyszerű - vagy akár használhatjuk a magától értetődő kifejezést is motívumhasználata kapcsán és megfestésének módja is tradicionális: olaj, vászon. Régebben olaj, farost. És nincs képsík-felbontás, nincsenek kollázs-elemek, nincsenek idegen anyagok, nincs vetítés, fotóhasználat, nincs spekuláció, nincs új pozícióba helyezett kép. Egzaktak a kiterjedések, pontosan behatárolhatók és behatárolok a keretek. És e látszólagosan könnyű pozíciónk biztos tudatában magyarázkodnunk sem kell, a megközelítés első fázisában még nem riasztanak meg az interpretációs csapdák: tájak, parkok, jelenetek, egy-egy filmkép-pillanat - videó plein air - jelennek meg a vásznakon; erdőbe futó út, borongós liget, finom permetet szóró szökőkút, meredek hegyoldalban magasodó gyér facsoport, fasor, parkok zöldjében felfehérlő szobrok, párában úszó vízpart, ágaskodó ciprusok. Elandalodásra azonban nincs ok és nincs lehetőség. A természet, a természet és a civilizáció oly furcsaságokkal telített átmeneti közege - a park - felett bizarr fény dereng, sejtelmesen áradó kivilágosodások és elsötétedések gomolyognak, és a szürkékkel keveredő sötétzöldek, a feketékbe váltó kékek oldottságaiba mintha valami félelem vegyülne, mintha a dús festőiséggel megjelenített jelenségekben valami fenyegetettség, megmagyarázhatatlanság bujkálna. Mély, buja, vágyakozó, titokzatosságokkal átitatott Szotyory László képein minden: fa, bokor, tisztás, víztükör, szobor. Talán a dolgok pontos festői megjelölhetőségétől való visszahőkölés hatására oldódnak fel a formák, változnak puhaságokká, tompaságokká, bizonytalanságokká a máskor határozott test-kiterjedések, körvonalak és élek, enyésznek megfoghatatlanságokká a konvencionális formarendek, indukálódnak a komorságok és a fojtottságok. Az elmosódások, az oldódások azonban csak a sejtelmességek szférájáig emelkednek - a világ még felismerhető, a dolgok beazonosíthatók, otthon vagyunk e gyanús mediterráneumban. És mégis: a köznapiság, a valószerűség misztikussá, már-már irreálissá transzponálódik, és a misztikus a valószerűséggel, a hűvös tárgyszerűséggel feleselget: talán ez a villódzás, ez az ambivalencia, ez a határhelyzet teremti meg a művészet különös áttételességét, szövevényességét, érzékenységét és korszerűségét: az ezredvégi, kétségbeesések és tehetetlenségek között hányódó léthelyzetek, létállapotok autentikus tükröztetését.
Egy lassan két évtizedes festői munkásság közelmúltjának, három évének terméséből válogatott kollekciót tár a székesfehérvári nyilvánosság elé Szotyory László festőművész: egy besorolhatatlan, izgalmas, öntörvényű művészi teljesítmény különös, szép alkotásaival szembesülhetünk. A művész e művekhez csupán ennyi segítséget adott: „az izgatott, hogy a sötétségből hogy villan elő a fény", és csak az a fontos, hogy „a kép kicsit félelmetes legyen". A festői problémafelvetés és megoldása is termékeny talányainkat gyarapítja és gazdagítja. Vissza