Szotyory László

Előszó

Olyan jeleneteket festek amelyekbe szívesen besétálnék. Véletlenül találkoztam ezekkel a látványokkal, érzésekkel és különös volt a hangulatuk. Nem idillikus, hanem inkább talányos, különös. A képek konkrét élmények emlékei, vagy csak érzések emlékei. Bár a jelentek kitaláltak, azokat megtörténtnek vagy megtörténhetőnek érzem, vagy csak szeretném, ha megtörténnének. Ezért festem meg magamnak azokat. Mert festés közben - ha jól megy a festés - én is ott vagyok abban a tájban és aszerint alakítgatom, hogy a hangulata minél kedvemre valóbb legyen.
Jól érzem magam a szereplőim között. Tanulmányozom, hogy az épületeknek milyen intenzív személyiségszerű hatásuk van és hogy mitől lesz egy reális táj egyszerre valóságos és idegenszerű. Találgatom, hogy vajon milyen kapcsolat lehet a két nő között, akik a hajót várják, vagy akik estefelé egy kis neonnal kivilágított városszélen valahová indulnak. És, hogy vajon ki az a három fehéringes férfi, akik közül az egyiknek pisztoly lóg az oldalán. És hogyan illik a pisztoly a melankólikus elgondolkozó léptekhez? És, hogy vajon miféle hirtelen támadt szél űzi a felhőket ott a kastély fölött és lobogtatja a bokrokat a kastély kertjében. És hogy kitől vagy mitől ijedhetett meg a lány - aki mintha Marylin Monroe lenne - amint szalad felénk. Lehet, hogy attól, hogy én szeretek olyan tájat festeni, ami egy kicsit félelmetes. És néha az épületeket is annak érzem.
Nagyon fontos a táj ami a jeleneteket körülveszi. Nem a szelíd, szép természet izgat, hanem az a táj, ahol a város, a technika együtt képez tájat a felhőkkel, a naplementével, esetleg a tengerrel. Számomra így születik meg egy új romantikus táj, mely ugyanolyan mint a jelenetek szereplőinek hangulata, arckifejezése.
Szükségesm van még arra, hogy a képen valahol messzire lehessen ellátni, hogy az átláthatatlan végtelen jelenlétet érezzem. Ez biztosít arról, hogy nem vagyunk körülzárva, csalogat és bíztat, hogy a látható dolgokon túl is még mindig történik valami. Vissza