Barlanghy Balambér kalandjai

Előszó

Részlet a könyvből:

Barlanghy Ádám ur künn üldögélt a kis padon, a háza előtt. A termést már betakarították, tele a csűr, tele a kamra. Ádám ur ráért pihengetni. Hosszúszárú tajtékpipából eregette a bodor füstfelhőket. A nyár innen-onnan vége felé járt. Megfakult az égbolt ragyogó kékje, hosszú, fehér ökörnyál lebegett a mezőn az aszott kórók fölött. Fecske, gólya csapatosan keringett a levegőben: azok már útra készülődtek.
A napsugár azért még ugyancsak ontotta a meleget. Barlanghy tekintetes ur levetette a kabátot, még az ingujját is feltűrte hatalmas karjain.
- Brum, brum - dörmögött elgondolkozva - nemsokára oda a szép nyár! Alhatunk egy sort megint!
Ez ugyan messze volt még, mert a Barlanghy urak csak tél elején szoktak elszunditani. Addig sok mindent lehetne még csinálni; de Barlanghy ténsur épen azt nem tudta, hogy mit.
Ült hát a ház előtt, nézegette a gólyák kóválygását az erdő fölött, hallgatta, mit muzsikálnak lábai előtt a fűben a tücskök.
Zizi, züzü - ti sem tudtok mást, csak a nyarat siratni! - dünnyögte a ténsur kedvtelenül. - Persze a ti életeteknek vége szakad a nyárral; de a magamfajta vén medve oda se néz egy kis hóviharnak!
Egyszerre csak nagy ribillió támadt a háta mögött. A nyitott kiskapun mint a villám, robogtak elő a kutyák. Vau-vau, hub-hub-hub, kaff-kaff, nyiff-nyiff - ki vékonyan, ki vastagon kornyikált és rohantak neki a hegyoldalnak, be a bózotba. - Mi a szösz ütött ezekbe! - bámult utánuk a tekintetes ur. De nem sokáig tanakodhatott. Is agy jajgatás hallatszott hirtelen a bozót felől. Vissza