Szomorú Velence

Fülszöveg

Waclaw Kubackiról, a neves lengyel drámaíróról, esztétáról, irodalom- és kultúrtörténészről négy évtizedes munkássága után derült ki, hogy kitűnő szépíró is. Az irodalmi köztudatba való bevonulásának éppen negyvenedik esztendejében, 1967-ben, váratlanul robbant be a lengyel szépprózába, ritka, nagyszerű regénnyel ajándékozta meg az olvasókat. Ez a regény a Szomorú Velence. Kubacki regényíróként sem tagada meg esszéista önmagát: könyve egyszerre történelem és kultúrtörténet, esszé és költészet. Ha azt mondjuk, szerelmi történet, igaz, mert az is: ha azt, hogy Itália antik gyönyörűségeinek mámoros dícsőítése, az is, ha azt, hogy tudós bölcselkedés, az is, s ha azt, hogy egy kultúra igézetének költészetté formálása, az is. Olyan író írta ezt a regényt, akinek egész énjét áthatja Itália varázsa, de aki ugyanakkor politikus gondolgodó is, Paolo és Francesca középkori tragédiáját idézi ugyan fel Tadeusznak, a főhősnek a szerelmében, de tudja, hogy Velencét - legalábbis történetünk idején - nem annyira a történelmi reminiszcenciák teszik szomorúvá, mint inkább a hidegháborút jelképező hadihajók ágyúcsövei...
Waclaw Kubackit a Szomorú Velencé-ért 1968-ban a lengyel Állami Díj I. fokozatával tüntették ki. Az elismerés természetesen az esztéta életművének is szólt, de elsősorban e sajátos költőiséggel megírt, kitűnő regénynek. Vissza