Prof. Villányi

Előszó

Részlet:

A tisztelgő látogatás
A váróterem zsúfolva volt betegekkel, a kis szalonban, a pálmák alatt, elegáns asszonyok várták türelmetlenül, míg a jó Isten budapesti helytartója elé juthatnak, az üveges télikertben izgatott neuraszténiások forgattál a Fliegende Blätter régi évfolyamait, de Villányi tanár szórakozottan leintette az inast, aki már háromszor is csodálkozva nyitotta ki a rendelőszoba szárnyas ajtaját. A tanár elgondolkodva dőlt hátra karosszékében, mely ott állt a tulhalmozott íróasztal előtt. Mint mindig, valahányszor nagyobb kitüntetés érte (pedig húsz év óta elég dicsőségben volt része), eszébe jutott nyomoruságos gyermekkora, a diákévek millió nélkülözése, a fütetlen szoba, ahol szigorlataira készült s a rideg, esős, pénztelen juniusi nap, mikor végre az orvosi diplomáját megkapta. Egy krajcár nélkül, jó barátok és tekintélyes támogatók nélkül, magára hagyatva és koldusszegényen indult az életnek. És most, húsz évvel e nyári este után, Villányi professzor tagja volt a magyar főrendiháznak, négyemeletes házai voltak a köruton, felesége drágább ékszereket viselt, mint egy született hercegnő s két gyönyörü gyermekét Angliából szerződtetett nevelőnő dédelgette. Villányi professzor: ez a két szó fogalommá lett az egész országban, a csalhatatlan és mindenható tudomány szimbolumává, mely tündöklő fénnyel csillogott a betegszobák ágyai fölött. Vissza