Előszó
Részlet a könyvből:
"Volt egyszer egy szegény ember, de az olyan szegény volt, mint a templom egere, talán még annál is szegényebb. Nem volt egyebe, mint egy kicsi házikója, egy vedlett kutyája meg egy girhes lova. Halászni járt a folyóra, a halért kapott néhány krajcárt, abból tengette életét a feleségével.
Egyik este, halászat után, nagy örömmel köszöntött a feleségére:
- Idenézz, anyjuk! Mióta járok halászni, de ilyen szép halat álmomban se fogtam!
Nézi az asszony a halat, hát még a szája is tátva maradt a csudálkozástól, mert bizony aranyhal volt az, a nagyobb fajtából. Nem is tudta letenni; végül azt mondta, hogy ő ezt a szép halat senki fiának nem adja, hanem ők eszik meg vacsorára.
- Okosan szóltál! - felelte a szegény ember. - Legalább egyszer én is jóllakhatok hallal.
Mikor elkészült a vacsora, jót ettek belőle. A csontokból a kutya is lakmározott, a maradék halászléből pedig megitatták a lovat.
Telt-múlt az idő. A szegény ember tovább is járt halászni. Egyik este, mikor hazaért, látja ám, hogy a felesége két gyönyörű kisfiút csókolgat. Alig győzték bámulni a két gyereket: nem is csoda, hiszen mind a kettőnek színarany volt a haja. Mikor már mindketten jól kigyönyörködték magukat, azt mondja a szegény asszony:
- Ideje volna megnézni az állatokat is. Egész nap nem kaptak semmit.
Kimegy a szegény ember, megnézi a kutyát. Hát a kutya sincs egyedül, két aranyszőrű kis kölyke ott ugrándozik körülötte. Aztán bemegy az istállóba. Megdörzsöli a szemét, hogy jól lát-e, mert ott bizony két aranyszőrű ikercsikó áll a jászol előtt. No, volt is nagy öröm a szegény ember házában, az asszony még sírva is fakadt örömében."
Vissza