Szittyák, húnok, avarok, magyarok

Előszó

Amikor az ember lelkét kétségek gyötrik, testét az élet ökle sújtja, Istenéhez menekül tanácsért, vigasztalásért; belőle merít hitet, erőt a további küzdelemhez. Ezt cselekedték már sok évezreddel ezelőtt a legprimitívebb népek is a maguk módján. Ezt cselekszi a mai modern ember is; az is, aki tagadja. S ha az ember, az igazi ember - aki nemcsak "emberszabású ember", hanem minden tekintetben meg is felel az "ember" elnevezésnek - le akarja vetni a szinte akaratán kívül rá tapadt jellemhibákat, helyes irányt akar szabni életének, keretbe akarja foglalni a cselekvését mozgató erőket, indulatokat, azaz meg akar maradni jellemes embernek és nemzete hű fiának, vissza kell mennie az utódokat örökké tápláló, megtermékenyítő, frissítő forráshoz: ősei történetéhez. Onnan, a múlt mélyéből kell kibányásznia a drága gyöngyökként ragyogó életszabályokat, erkölcsi példákat, s azokat kell lelki köntösként viselnie s azok szerint munkálkodnia azon a helyen, ahová Isten állította. Mert az ősök nemcsak a fajta eredő forrásai, hanem jó és szép példáikkal annak megtartói is.
Az ősök példáihoz való visszatérés sohasem volt időszerűbb mint most! A népek erkölcsét - amelyet a természet alakított ki és a nagy vallásreformerek, mint Zarathustra, Buddha, Krisztus, Konfucius, Krisna, Mohamed lelke csiszolt kristályossá - korunk igen nehéz próbára teszi: Reá nehezedett a tagadás, a rombolás szelleme és a gyengéket a sárba nyomja, az erőseket pedig kemény harcra kényszeríti, hogy talpon maradhassanak s tovább is egyenes úton járhassanak. Hasonló példa volt már a történelemben nem is egyszer s olyankor azok a népek, amelyek nem tudtak helytállni vagy megújulni, eltűntek a történelem süllyesztőjében. Vissza