Előszó
Siobhan Dowddal személyesen sohasem találkozhattam. Csak úgy ismertem, ahogy a többi olvasója - a csodálatos könyvein keresztül. Négy izgalmas ifjúsági regény, amelyből kettő az életében jelent...
Tovább
Előszó
Siobhan Dowddal személyesen sohasem találkozhattam. Csak úgy ismertem, ahogy a többi olvasója - a csodálatos könyvein keresztül. Négy izgalmas ifjúsági regény, amelyből kettő az életében jelent meg, kettő fájdalmasan korai halála után. Aki még nem olvasta őket, jól teszi, ha mielőbb bepótolja.
Ez lett volna az ötödik könyve. Kitalálta a szereplőket, megvolt az alaphelyzet és a regénykezdés is. Sajnos csak ideje nem volt már rá.
Amikor megkérdezték tőlem, hogy írnék-e egy regényt abból az anyagból, először nem tudtam, mit válaszoljak. Semmiképpen nem akartam - és nem is tudtam volna - olyan könyvet írni, ami az ő hangját utánozza. Ez méltatlan lett volna hozzá - de az olvasóhoz, és legfőképpen a történethez is. Nem hiszem, hogy születhetnek így jó írások. A jó gondolatok azonban újabb gondolatokat ébresztenek. Szinte észre sem vettem, és Siobhan gondolatai engem is újakra sarkalltak, és egyszerre megéreztem azt, amire minden író vár: az ellenállhatatlan késztetést az írásra, a történetmesélésre.
Olyan érzés volt - és most is olyan -, mintha egy váltóbotot kaptam volna, egy nagyszerű író átadta volna nekem a saját történetét: "Rajta, fuss vele! Ne törődj semmivel!" Én pedig nekivágtam. Egyetlen dolog vezérelt: olyan könyvet írjak, amit Siobhan is szívesen olvasna. Más nem igazán érdekelt.
Most pedig eljött az idő, hogy továbbadjam a váltóbotot az olvasónak. A történetek nem érnek véget azzal, hogy a szerzőik - mindegy, hányan indultak az elején - azokat befejezték. Itt van, amit Siobhan és én kitaláltunk. És most rajta! Fuss vele!
Ne törődj semmivel!
Vissza