Előszó
Részlet
A matrózok lázadását leverték. Az életben maradt felkelőket az erőd kazamatáiba zárták. A rabok a vastag falak mögött is jól hallották az erős hullámverést, a kikötő felett fáradhatatlanul köröző sirályok rikoltó hangját és a domonkosok templomának harangját. Csak a sós levegő ízét és szagát nem érezték. Voltak, akik tudták, hogy meg fognak halni, voltak, akik még reménykedtek. Csethe Sándor nyomdász, első osztályú matróz már nem reménykedett semmiben sem. Csendesen készült a halálra. Barátja, Bódi Géza esztergályos, ugyancsak első osztályú matróz, reménykedett. Feleségére és négyéves kisfiára gondolt. Hátát a nyirkos falnak támasztotta, és lehunyta a szemét. Látta a tenger haragoszöld vizét, a szürkére festett, karcsú cirkálókat, a gőgös, nyolchüvelyes ágyúira büszke rombolókat és az ellentengernagy parádés zászlóshajóját, az „I. Franz Josef"-et. Távolabb, az öböl keleti partján, a kifli alakú védőgát mögött a halászbárkák árbocainak sűrű erdejét. És látta a fehér mészkőből épült piros cserepes házak százait, amelyeket beárnyékoltak a pálmafák, cédrusok, eukaliptuszok, feketefenyők zöld lombjai, látta a város mögött emelkedő kopár hegyek napfényes szikláit. Egy éve sincs még, hogy Erzsikével a pálmákkal övezett parti sétányon csatangoltak, kéz a kézben, mint a szerelmes gyerekek, és most itt rohad, ebben a nyirkos, föld alatti kazamatában.
Hihetetlennek tartotta, hogy huszonnyolc éves korában meg kell halnia. Neki, a tanult vasesztergályosnak, akiért a legjobb mesterek versenyeztek. Úgy érezte, szörnyű igazságtalanság történik vele. Csethe egy szalmaszállal a fogát piszkálgatta. Vastag tengerészbajusza eltakarta felső ajkát, szegletes, kemény álla széles mellének feszült.
- Ha túléled, Géza, mondd el a fiamnak, hogy mit tettek velem.
- És ha te éled túl? - Bódi oldalt fordította szőke fejét.
- Én aztán nem, Géza. Tudják ők jól, ha életben hagynak, én elölről kezdem. Csak okosabban. Egyetlen tisztnek sem kegyelmezek meg.
- Nem éljük túl. Sem te, sem én. - De ezt csak úgy mondta.
- Azért csak mondd el a fiamnak. - Kis idő múlva: - Zentaynak nem lett volna szabad megkegyelmeznem. Hogy miért is hallgattam rád!
A domonkosok templomában vecsernyére harangoztak. Amikor csend lett, tisztán hallották az őrök lépteit.
Vacsoraosztáskor megtudták, hogy nem állítják haditörvényszék elé őket, hanem megtizedelik.
Vissza