Álommúzeum

Fülszöveg

A kötet írásai az orosz irodalom- és kultúrtörténet meghatározó folyamatait mutatják be a XX. századelőtől napjainkig. Mind a tanulmányokban, mind az írói portrékban és műbírálatokban döntő a poétikai és az eszmetörténeti szempont összekapcsolása. A könyv vezérmotívumának M. Bahtyin egyik központi gondolata tekinthető, mely szerfalt a kultúra „hivatalosan megformált" és „hivatalosan nem megformált" rétegei között feszülő ellentmondások jelentős mértékben határozzák meg az irodalmi mű létmódját, s a „szubkulturális" rétegnek sajátos szerepe van az irodalmi emlékezetben. Ez különösen szembeötlő az orosz irodalom esetében, amely mind a mai napig nem számolt le teljesen azokkal az utópikus elképzelésekkel, melyek egyfelől a keleténél nagyobb szerepet tulajdonítottak az írónak és az irodalomnak, másfelől pedig az oroszokra oly jellemző lelkiség - melynek ősforrása a nem hivatalos, „kollektív" tudat (sőt tudattalan), lényegében a népi szubkultúra - teremtő-romboló erejének. Az Álommúzeum írói portréi az utolsó orosz misztikus költőitől, Alekszandr Bloktól kezdődően, Hodaszevicsen, Ahmatován, Tarkovszkijon, Brodszkijon, Venyegyikt Jerofejeven át az élő orosz írók és költök közül talán a leginkább ellentmondásos személyiségeket (és alkotói utakat) mutatják be: Jevgenyij Jevtusenkót, mint a szovjet korszak „utolsó" költőjét, Andrej Bitovot, aki jelenleg is a legkövetkezetesebben kísérletező író, Viktor Jerofejevet, aki jóval népszerűbb külföldön, mint hazájában és Jevgenyij Popovot, kinek életműve a publicisztika és a szépirodalom határán mozog, állandó témája az eleven múlt, a szovjet köznapok tudattalanja, A műelemzések és műbírálatok között a „magas irodalom" jelentős alkotásai mellett szerepel a nyugati mintájú és orosz tartalmi ún. „tömegirodalom" értékelése is. E hibrid műfajt veszik górcső alá a Pelevin- és a Radzinszkij-kritikák. Szó esik szintén a lágerirodalomról (Salamov), valamint az archívumok mélyén rejlő dokumentumokról (Sentafinszkij), melyek módosíthatják az egyes írói életművekről kialakult képet A kötet három utolsó tanulmánya Baka István költészetében az orosz kulturális eredők, illetve az orosz motívumok funkcióját elemzi. Baka, aki egyben az orosz költészet kiváló fordítója volt, saját versvilága és az orosz líra, a költői és a műfordítói szerep között olyan komolyan játékos, groteszk viszonyt alakított ki, amely mint versteremtő elv (lásd Sztyepan Pehotnij-ciklus) egyedülálló a magyar irodalomban. Vissza