Szójátékok, szóviccek és egyéb tréfás bolondságok a magyar nyelv kincsestárából

Előszó

A magyar nyelv számos erénye mellett igen játékos nyelv, melynek mélységes mély kincsesbányájában még rengeteg feltáratlan érték rejtőzködik.
Egyik ilyen érték a nyelvünk hajlékonyságán, rugalmasságán alapuló szójátékgyártás, ami irodalmunkban nagy múltra tekint vissza.
Tekintsünk csak végig a több évszázaddal ezelőtt alkotó rímfaragók, költők kezdeményein, melyek alapul szolgáltak ahhoz, hogy Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső mesteri magaslatokra emelkedhessen. Természetesen Romhányi Józsefnek és Tímár Györgynek sem kellett a szomszédba mennie egy-egy szó „nyakatekeréséért".
Ha a szó szóba kerül, teljes mértékben egyetértek Karinthy Frigyessel, aki egy kiváló karcolatában így ír: „...én minden szót, ami eszméletembe kerül, mielőtt felhasználnám, előbb megszagolom, feldobom, leejtem, kifordítom - játszom vele, mint macska az egérrel, csak azután kapom be!
Így vagyok ezzel én is, a szavak szeretete nem csak olvasmányaimból ragadt rám, családunkban hagyomány a szójáték. Édesapámtól, Szigetvári János Ybl-díjas építészmérnöktől azt láttam-hallottam, hogy nem csupán mondatai építőköveiként használja a szavakat, hanem némi toldozással, csonkítással szóbeli humor forrásait fakasztja belőlük. Édesapám hagyatékában talált szójátékgyűjteményből válogatva és a magaméval kiegészítve azt kívánom bemutatni ezen összeállítással, hogy még mindig rengeteg olyan szót találni, amelyek több-kevesebb csűrés-csavarással úgy átváltoznak, hogy fel sem ismerhetjük bennük eredeti arcvonásaikat, több oldalról értelmezhető igazi gyöngyöket tartunk kezünkben, melyek másodlagos-harmadlagos jelentéstöbbletükkel nyelvünket gazdagítják. Vissza