Szobrok 2000

Előszó

Padlózatra és posztamensre helyezett, a szemmagasságban fal elé illesztett, szabadon a térbe függesztett és új pozíciókat kereső kisplasztikák, kisszobrok és domborművek, a teret a hagyományos szobrászati eszközrendszerrel birtokba vevő, és meglepő térszervező aspektusokat felvető és kibontakoztató szobrok-tárgyak, az anyagok fantasztikus gazdagságát és variatív lehetőségeit (fa, üveg, papír, kerámia, kő, bronz, vas, réz, üveg, növényzet, műanyag) felvonultató, s ezáltal egyszersmind az anyagmegmunkálás és eszközhasználat hallatlan változatosságát (mintázás és faragás, öntés, hegesztés, forrasztás, marás, esztergálás, csiszolás, ragasztás, csapolás, szerelés) feltérképező és reprezentáló együttes a Magyar Szobrász Társaság 2000. évi kollekciója. Mindez nem lepheti meg a kortárs magyar szobrászat jelenkori eseménytörténetét folyamatosan követő szemlélőt: e művésztársulás a kilencvenes évek második felében évente rendezte meg, és most az ezredfordulón is bemutatja a kizárólagosan új műveket felvonultató kiállítását, mely visszatérőn megnyíló tárlat-fórum így rendkívül inspiratív hatású, s egyúttal a friss szakmai jelenségekből megvonható tanulságok összegzéséhez is ösztönzéseket ad. A klasszikum-igézte tradicionális plasztika, az imitatív megjelenítés és elvonatkoztatás alkotása, a mágikus sugárzású szobormű, a szimbolikus, jelszerű tömörítés és az absztrakt struktúra, a geometria hangsúlyozása, a konceptuális műkreáció, a talált tárgy, a tárgykollázs, a mesterségesség látszatával feleselgető természetesség opusa és a programozott fény-mobil egyaránt fellelhető a mintegy hatvan művész hetvennél több munkájából szerveződő kollekcióban. A szobrászat kizárólagos tárgya az ember és az állat-tétel egykori alkalmazhatóságára ma már csak elenyésző számú mű emlékeztet; túlnyomórészt az öntörvényeik szerint szerveződő-formálódó, autonómiára törő objektek és objektumok, új művészet/valóság-egyedek alkotják a Magyar Szobrász Társaság 2000. évi kiállítási együttesét. A tömbökké formált, a vázszerűvé csupaszított, a megbontatlanságok és áttörtségek által karakterizált, a test vagy a felület elemét hangsúlyozó, a tömeg vagy a szerkezet jellemét kiemelő, a színek kavalkádjában tündöklő és az áttetszőségek sejtelmességeibe burkolózó, az anyagszerűséget nemesen hordozó munkák a szobrászati gondolkozás, a szobrászi gondolat megtestesítésének megannyi autentikus lehetőségét példázzák. Szellemi és esztétikai frissesség, a klasszikus érték-tisztelet és a klasszikus avantgarde szenvedélyesen megújító attitűdje munkál ebben az összetettségében izgalmas műegyüttesben, amely egyetlen szempontból éleszthet befogadói aggodalmat: a jobbára az idősebb mestereket és a középgeneráció alkotóit tömörítő művésztársaság mikor invitálja soraiba a radikálisan új szemléletet képviselő, az elődeiknek gondolkodás nélkül hátat fordító fiatalokat? Wehner Tibor Vissza