Szoboszlay Éva

Előszó

Szoboszlay Éva festői munkásságáról Van az úgy néha, hogy az élet egy-egy negatív fordulata elősegíti egy másik területen a pozitív megoldásokat, kibontakozást. Ez történt Szoboszlay Éva esetében is, amikor sikeres és hosszú évekig tartó restaurátori pályafutását be kellett fejeznie és alkotói pályáján más kreatív megoldást kellett választania. Ma már - mintegy tizenöt év távlatából - állíthatjuk, hogy nem csak pályája, de életének menete is meghatározó fordulatot vett.
Folyamatosan felívelő módon s gyorsan jelentkező szakmai eredményekkel vérbeli festővé vált, akvarellfestővé, aki emellett igényes pasztelleket is készít. A személyiségében mélyen benne lévő vonzalmak persze segítették ezt a folyamatot, hiszen az akvarellfestők jellemzően természetkedvelők, képesek a jelenségek gyors, könnyed megörökítésére s ezekkel a tulajdonságokkal Szoboszlay Éva bizony eredendően rendelkezik, mindig is vonzotta őt a természet. Budapest belvárosának kellős közepén él, ahol ha kitekint ablakain, az égbolt és a fák lombjai helyett szürke házfalak látványa fogadja. Ezért, ha csak teheti - bármely évszakban - "kimenőt ad" magának a szürke aszfalt és falak szorításából a természet világába. Az Alföldön, a Szigetközben, a Balaton-felvidéken járva-kelve, Szepezden, Révfülöpön, Szigligeten, a szőlőhegyeken vagy a tóparton lehet csodálni a természet szépségeit, hallgatni a csend hangjait és dolgozni nem csak napközben, hanem estébe nyúlóan, vagy kora hajnalban is.
Szoboszlay Éva legtöbb képét nem műteremben készíti, hanem igazi plein-air festőként ott a helyszínen, a szabadban. Viszi magával felszerelését s ahol megérinti őt a táj szépsége, a fényhatások, a víz nyugalma, mozgása, nagy végtelen távlata, ott azon nyomban festeni kezd. Tájainak felfogásán, végleges változatain ezt, pontosan ezt lehet mindig érezni: az első élmény, benyomás frissességének, elevenségének képpé varázslását.
Csendéletein a virágok és gyümölcsök a mindennapi élet egyszerű tárgyaival - melyek az ember jelenlétét, közelségét sugallják - alkotnak kompozíciót. S ha ezeket például egy ablakba helyezi, ahol a háttérben kinyílhat a tér, akkor egészen különleges fényhatásokat is el tud érni ellenfényekkel, surlófényekkel s a képek szemünket újabb dimenziókra nyitják rá. Ahogy ő mondja, nem csak a természetben szeret dolgozni s ragad meg minden lehetőséget a szabadban való festésre, de "ablak-mániás" is, ahol sajátos festői problémákkal szembesülhet. S tegyük hozzá: külön szellemi izgalom "székes-pados" képeinek látványa. Kitekintve a szigligeti alkotóház teraszára, például magányos székeivel szinte emberi viszonyok, hiányok és jelenlétek, lelkiállapotok megfestésére képes. Vagy ahogy végigtekint az alkotóház egyik folyosóján, melynek végén megnyílik a természetbe az öreg ajtó, nem véletlenül adja a műnek a "Vészkijárat" címet, hiszen minden gondjából-bajából, városi bezártságából ott a kiút... A szabadba.
Művei líraiak s rögtön érezzük rajtuk, hogy műfaja, technikája mesterével van dolgunk, akinél érzékenység és felkészültség egyaránt érzékelhető. Mert miről is van szó? Például arról, hogy hiába éli át valaki a táj adta látvány szépségeit, hiába telik meg a lelke a látottakkal, ha képességei, felkészültsége, eszközrendszere nem képes annak visszaadására. Nos, Szoboszlay Éva esetében éppen azt jó látnunk, éreznünk, hogy mindkét oldalon képes a teljességre. Vissza