Előszó
Nehezen szántam rá magam, hogy eleget tegyek e könyv kiadói kérésének és rövid bevezetőben hajtsam meg mélyen a fejem, tanítványi rajongással és baráti melegséggel SZITNYAI ZOLTÁN előtt, aki egy...
Tovább
Előszó
Nehezen szántam rá magam, hogy eleget tegyek e könyv kiadói kérésének és rövid bevezetőben hajtsam meg mélyen a fejem, tanítványi rajongással és baráti melegséggel SZITNYAI ZOLTÁN előtt, aki egy életen át példaképem és büszkén és boldogan mondhatom, évtizedeken át barátom volt. Szitnyai Zoltán ezen publicisztikai gyűjteménye remekmű s ezt annak is el kell ismernie, aki esetleg politikai, világnézeti, társadalmi, vagy más okból az egyes írások mondanivalójával vagy a bennük rejlő erkölcsi normákkal, történelmi következtetésekkel nem ért egyet. Újságíró-főiskolás éveim alatt amikor nyomdai gyakorlatra az Athenaeum nyomdába osztottak be és mint u. n. „slapaj" a Színházi Magazinnál dolgoztam, hol ebben, hol abban a kávéházban találkoztam össze és ülhettem együtt Vele. Leggyakrabban Kovách Aladár és Szamosi József társaságában. Csodálatos, érdekes és izgalmas társaság volt ez. Ha a naprendszerhez hasonlítanám azt mondhatnám, hogy ha Kovách Aladár volt a központi hőt és fényt adó gócpontja ennek az irodalmi bolygórendszernek, SZITNYAI üstököse volt a társaságnak. Megjelenése mindég felvillanyozott mindenkit és őt helyezte az érdeklődés középpontjába. Az 1938 és 1944 közötti 5-6 év alatt talán ha tíz alkalommal találkoztunk. Azután nem hallottam róla egészen 1949 nyaráig, vagy őszéig, erre már pontosan nem emlékszem. A hír az volt, hogy felesége, Gitta, csendesen, óvatosan azon dolgozik, hogy ha a börtönben levő író kiszabadul amilyen gyorsan csak lehet, nyugatra kerüljön. Aztán egy napon egy utazgató magyar jóvoltából levél érkezett Karinthiából, hogy Szitnyaiék sikeresen, angol megszállás alatti osztrák területre értek és szeretnének az amerikai zónába, Salzburgba átkerülni. Örömmel üzentem a hírközlő útján, hogy szívesen látom őket és ideiglenesen nálam lakhatnak. Pár napra rá meg is érkeztek. Azt mondja a közmondás, hogy ,,lakva lehet megismerni az embert "és ez igaz. Nem időnként a kávéházba berobbanó híresség, sikeres író, vagy apám barátja volt aki megérkezett, hanem egy börtönben megacélozódott, megaláztatások fölé emelkedett, értelmetlen és esztelen kínzások után szabaddá lett, múltját meg nem tagadó, elveit fel nem adó, meg nem alkuvó ember. Úgy éreztem, hogy annyi évi ismerettség után valójában csak Salzburgban ismertem meg igazán. Néhány hét után lakást kaptak, de attól kezdve is csaknem naponta együtt voltam vele. Milyen ember volt?- Finom, halk és előkelő. Férfiszépség, elegancia, udvariasság, szerénység voltak a legfőbb sajátosságai. Mindig halkan, de tűzzel, de meggyőzően, szinte hipnotizáló erővel beszélt.
Vissza