Előszó
VÁNDORÚTON
Amióta anyám kezén vezetve megtanultam a lépést és ordas sziklákon csodák világa felé űzött a vágyam, járom az utat külsó' és belső törvény parancsa szerint;
porban poroszkált, iszapot kavart, köveken vérzett a lábam, de visszafordulni a ködön át sehonnan, sohase vágytam, sorsot terelő járatlan utakra lobogó vér tüze vitt.
Ám az élet egyre többször vágott arcomba sárviharával, társaim lettek a csönd, a döccenő gödrök, az örvénylő gond, az engesztelés vízesése fehérre fürdette a csontom;
a gyermekkor fényeitől háborúk halálmenet űzött, hajsza, menekülés, vad rohanás derékba törte a ritmust, hörgő üvöltés rémemlékeit most is torkomra fojtom.
Végigtiportam az évek semmibe vesző útjait rendre, elvergődtem a vak tilalmak lélekvesztő zegzugain át a szabad homlokú emberiség sugárút rengetegébe;
mert innen mérik mindenki szívéhez a friss életütemet, S
innen terelik a tegnap és holnap acélívei alatt f
minden álmunkat, ami ezután szemünk sarkába se fér be.
Útitársaim lettek immár csalhatatlanul valahányan: ^
a tejízű reggel, a sós nappalok, a frissen szántott este, a fésűs szél, a doromboló vizek, a bölcsen konok hegyek; ^
és úttalan utakon is mindig feszesen lépem a ritmust, elébe vágok a morc halálnak, hogy végigjárhassam a sort, és tévelygés nélkül, dudorászva előre megyek, csak megyek.
Vissza