Színházművészet 1966. március

Előszó

Úgy gondolom, mindenki tudja, hogy a színházi szakma miért nem nélkülözheti az önmagáról valló folyóiratot. Mégis nehezen született meg ez az első szám. De megszületett. Igaz, nem teljesen olyan, amilyennek elképzeltük. Képzeletünkben másképp élt ez az újszülött. Nem rotaprintesnek szántuk és úgy gondoltuk, hogy a korszerű követelményeket - legalábbis technikai vonatkozásban - jobban tudja majd kielégíteni. Utcai terjesztésre tehát nem gondolhattunk. A lap hatósugara egyelőre korlátozott. Ennek a helyzetnek azonban előnye is van. Nem árt, ha először önmagunkon belül ilyen újabb és újabb, "kísérletinek" nevezhető példányokban (hiszen évekkel ezelőtt a Színházművészeti Szövetség fémjelzett már egy folyóiratot) alakítgatunk ki egy későbbi, remélhetően megfelelőbb szaklapot. Szeretnénk majd, ha a nagyközönség is olvasóink táborához tartozna. Nagyközönség? Mondhatjuk úgy is, olyanok, akik estéről-estére megtöltik a színházak nézőterét. És ezeken az élményeken vagy csalódásokon túl, nemcsak a napi sajtó hasábjairól akarnak képet alkotni maguknak, színművészetünkről. Ismeretes a mesében is, hogy a csúnya köntös is rejthet szép alakot. Nekünk elsősorban most is a tartalomra kell figyelnünk. Arról kell vallanunk, hogyan látjuk korunk színházművészetét a nagyvilágban (nem a folyóiratra gondolok), és a mi szűkebb pátriánkban. Sok a gondunk, az örömünk. Jó érzés tudni, hogy van - és reméljük, lesz - egy olyan orgánumunk, amelyben tükröt tarthatunk magunk, szocializmust építő valóságunk elé, művészetünkön és ebben az esetben a nyomtatott betűkbe rejtett, igazságot kutató gondolatokon keresztül. Bizakodók vagyunk. Türelmet kérünk! Vissza