Színházi történetek (dedikált példány)

Előszó

Mi leszel, ha nagy leszel?
Orvos. Mondtam mély meggyőződéssel. A háború alatt ugyanis egy moszkvai doktornő megmentette az életemet, ami feledhetetlen benyomást gyakorolt rám. Egy kimustrált retikülből orvosi táskát fabrikáltam, és megmentendő életekre vadásztam, lett légyen az ember, állat vagy játékbaba. Hogy végül mégis jelmeztervező lettem, az úgy kezdődött, hogy hetedik osztályban csendéletet festettünk az iskolában: salátát retekcsomóval. Anyám, zebegényi lévén, a csendéletemet megmutatta Szőnyi István festőművésznek, aki azt javasolta, hogy felvételizzek a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba. Némi huzavona után megadtam magam, s mivel a felvételi sajnos sikerült, sorsom látszólag megpecsételődött. Azért csak látszólag, mert miközben méla undorral satíroztam a gimnáziumi tanterv által előírt kockákat, hasábokat, majd gipszfejeket, titkon továbbra is azt forgattam a fejemben, hogy orvos leszek. Rajzból két évig a bukás szélén balanszíroztam, és nem tudom, mi lett volna a dolog vége, ha a kocka- és gipszkorszak után el nem érkezünk a csendéletfestéshez és aktrajzoláshoz. Érettségi körül még mindig vonzott az orvosi hivatás, de rajztanárom arra biztatott, hogy inkább a Képzőművészeti Főiskolára felvételizzek. Altruista ösztöneit végülis bárhol kiélheti az ember, ha akarja, nem szükséges okvetlenül orvosnak lennie.
A Török Pál utcai iskola, így visszapillantva, minden iskolák legjobbika volt azok közül, amelyeknek a padjait koptattam. Elméleti és gyakorlati képzésünk magas színvonalát csak utólag tudtam igazán értékelni. Vissza