Szinház

Előszó

E műsorfüzetünkben a színházról lesz szó.
- "Különös épület a színház". - Irta Kárpáti Aurél, kiváló szinházi kritikusunk egyik régebbi cikkében - "Egyik végén van a-pénztár, másikon a színpad. Ezt akár jelképnek is vehetjük."
A szinház örök és változó. "A trónok tiszavirág életűek, - vallja G. Bemard Shaw, a zseniális angol drámaíró egyik szindarabja előszavában, - de a szinház örök!"
S a színházat e sürü változása és örök élete közben számtalan nagy elme gazdagította a tehetsége kincseivel: Shakespeare a világ keretének mondta a színpadot, mely tükröt kell, hogy tartson a közönség elé.
Moliere, a nagy francia vígjátéki ró arról panaszkodott, hogy roppant nehéz megnevettetni a tisztességes gondolkozású embereket. Shawnak viszont erről a kérdésről az volt a véleménye, hogy megnevettetni az embereket minden bolond tudja, csakhogy a főcél nem megnevettetni, hanem megnevelni őket.
Kosztolányi Dezső, a kiváló magyar költő, mellesleg színikritikus is csak a játékot kívánta a színházban, gyönyörködött a halmozott valószínütlenségekben, s játszott a színházban a szinházzal... Molnár Ferenc, a nagyszerű magyar vigjátékiró meg egyik humoros tárcájában egyenesen büntetésnek nevezte a színházat. Ahová a bűnös köteles hetenként egyszer elmenni, s ott leülni három óra hosszat a sötétben mereven és mozdulatlanul. Ez idő alatt tilos kimenni, felállni, fészkelődni, beszélni, enni, inni, dohányozni, aludni, nyújtózkodni, olvasni, írni, minden bosszúságot némán kell elnyelni, tilos hangosan sóhajtozni vagy nyögni, s ezenkívül még tilos sokminden, ami hamarjában nem is jut az ember eszébe. S a sort még hosszan lehetne folytatni...
A műsorfüzet jeleneteit úgy válogattuk össze, hogy egy kis körképet adjunk klasszikus és mai, külföldi és magyar szerzők segítségével a szinház világáról az ókortól napjainkig, S. Goldonitól - Molnár Ferencig. Vissza